Érzéseink

Van olyan ember, akinek bármit el merek, el bírok és el tudok mondani: van hozzá elég levegőm, terem és bizalmam. Ez pedig maga a gyógyulás a legnagyobb fájdalomban; a vigasz a legkilátástalanabb helyzetben; és az erő, ami tovább lendít akkor, amikor lábra állni sem tudok, annyira letaglóz a pillanat, az adott szituáció vagy történetesen a sors.

Fercsik Rita írása.

De mi van akkor, ha valaki életéből éppen ez az, ami hiányzik? És történetesen anyuka is? Ha nincs meg számára az a női kör, az az anyai támogató közösség, aki elkapja, amikor zuhanni kezd?

Márpedig anyaként annyiszor, de annyiszor megélhetjük, hogy kirántják a lábunk alól a talajt. Egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy suhanunk lefelé a lejtőn. Először azt hisszük: kicsit gyorsabban haladunk a kelleténél – aztán nekicsapódunk egy betonfalnak. 

Három lányom van. Három lányunk van. A férjem olyan apa, aki ölel, támogat, meghallgat, mesél. Amikor ráhangolódik, akkor elképesztően viccesen tudja csípőből átírni a Bogyó és Babóca-meséket. Folyton eltervezem, hogy felveszem az ő előadásában, és közkinccsé teszem. De valahogy mindig elmarad – talán mert túl hangosan nevetnek a lányaink?

A családunk alapvetően hangos a nevetésünktől – képesek vagyunk siralmas dolgokon is kacagni, humorral átszőni a kétségbeejtő pillanatokat. 

A kicsi házunkban rengeteg érzés kavarog minden nap. Néha az a megélésem: végtelenítve nyugtatok, vigasztalok, békítek, támogatok. De tényleg megállás nélkül. Hiába vagyunk ketten a feladatra. Néha egyszerűen túl sok. Túl nehéz. Túl kevés marad belőlem. És újra kell magamat teremtenem.

És olykor ott tombol bennem egy forgószél, ami a távolból azt süvölti: Miért? Meddig még? Hogyan? És amikor elcsendesedik, akkor csak az zakatol bennem: Mit tegyek? Mit tehetek még?

És újra kell magamat teremtenem.

Emiatt kezdtem el anno az Anya-műhelyt – hogy megtaláljam magamat a rámrakódott anyai rétegek alatt.

A körök

Körben ülünk. Mindenki mögött ott hánykolódik egy láthatatlan zsák: férjek, gyerekek, felmenők, anyósok és apósok, átvirrasztott éjszakák, aggodalmak, őrlődések, kételyek, fájdalmak, harag és düh – félelemmel vegyítve. Nem mindig egyszerű magunkba nézni. Sőt: a legtöbbször magunkkal kell először békét kötni ahhoz, hogy megtehessük az első lépést a változás felé – vagy történetesen önmagunk felé.

Ha nehéz a téma, olykor én mesélek először: érzésekről, amiket anyaként megélek;

hogy hányféleképpen estem már kétségbe; hogy milyen volt szembesülnöm azzal: nem gyászoltam el a korán elveszített várandósságomat; hogy mit teszek akkor, amikor tudom: semmit sem szabad tennem; hogyan gondolkodom a gyerekekről.

Aztán egymás után mindenki sorra kerül. Ha valaki csendben marad, az ugyanolyan hangsúlyos, mintha beszélne. A csendnek átható ereje van – még akkor is, ha csak fél percig tart. Ott kavarognak a szavak közöttünk: ismerősek és ismeretlenek; meglátjuk magunkat – de nem az a lényeg, hanem az, hogy a figyelmünk ott legyen a másiknál. Hömpölygünk a sorsokkal. És néha annyira nevetünk, hogy nem tudjuk abbahagyni.

Saját megélésem

Próbálkozom. Próbálgatom magam. 

Elég vagyok ehhez? Szaktudásban, élettapasztalatban, érzékenységben? Biztosan nem. Mindig több kellene.

Elbírom ezt a terhet? Ott kattognak a fejemben a történetek, és olykor aggódással telve gondolok nőkre, akik megosztották velem a sorsukat. Máskor hagyom elcsendesedni bennem a visszhangot – ezt is tanulni kell, mert ez nem az én terhem.

Ők összeroppannak? Én összeroppanok? 

Keresem az egyensúlyt. Állandó kutatásban vagyok. Az segít, hogy tanulok. Olvasok. Hallgatok. És én is mesélek, mert… mert máshogy nem tudok már működni.

Időt veszek el a családomtól. A gyerekeimtől és a férjemtől. Néha én vagyok erőtlen, máskor a gyerekek betegek. De mégis elindulok, mert hajt valami mindig tovább és tovább. Hogy ott legyek. Hogy tanuljak. És így még inkább ott legyek a körben. 

Belülről mozgat valami.

Nézem a gyerekeket és néha a narrátor megszólal bennem: látszik, hogy a születési sorrendben hol helyezkednek el; most csak hagyni kell, hogy elsírja a bánatát – itt vagyok, mint egy hegy; ez lehet egy fejlődési csomópont; most tanulja elkülöníteni önmagától a másikat. Ez a gondolat talán a körben is segít majd.

Távlat

Telnek a hónapok. Már az évek is. Gondosan berendezem a termet. Szeretem a csendes készülődést. Ha jönnek gyerekek is az alkalomra, akkor hurcolom a játékszereket. Viszem a nagy sárga lapokat – a jegyzetemet, ha műhely lesz. Az anyakörbe a gyertyát és a gyufát. 

Hagyom magamban felerősödni a másik perspektívát: a megfigyelőt, a gondoskodót. Hagyom magam csak lenni. Így talán más is képes lesz megengedni magának, hogy csak úgy legyen – bármit jelentsen is ez éppen abban a percekben. 

Ülök a helyemen, az ajtónak háttal. Nem hagyom, hogy a külvilág betörjön. Bízom abban, hogy a mögöttünk heverő láthatatlan zsákok kicsit szellősebbek, rendezettebbek, amikor hazaindulunk mindannyian. És olykor talán még könnyebbek is.

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: Adobe stock