Miután Bé elment, másnap nem tudtam bemenni dolgozni. Szilveszter volt egyébként is, estére hivatalos voltam Katához. Előző nap, miközben az irodában ültem, volt annyi lélekjelenlétem, hogy egy körlevélben gyorsan lemondjam a bulit nálunk. A lányok fantasztikusak voltak. Kata rögtön átvállalta a másnap megszervezését „szilveszterezni csak kell valahol” felkiáltással. „Maximum szingli buli lesz, rohadjanak meg a pasik!”
Szilágyi Zsófia írása.
Hát jó. Nem nagyon ellenkeztem sem szilveszter, sem megrohadás ügyben. Otthon búcsúztatni az évet egyedül egy lakásban, ahol minden a nyári esküvőnkre és a tegnap véget ért „maratoni” házasságomra emlékeztet, legalább annyira tűnt borzalmas ötletnek, mint amilyennek leírva látszik. Szóval akkor megyek Katához.
Dél körül halászom ki magamat az ágyból. Tegnap még gondosan bevásároltam, hogy egy óriás adag majonézes krumplisalátát készítsek estére. Mit nekem szerelmi bánat, ha hasznosnak érezhetem magam azzal, hogy viszek valamit a buliba!
Így is nyomaszt a lelkiismeret, hogy a helyszínt az utolsó utáni pillanatban mondtam le. Kivánszorgok a nappaliba és úgy döntök, megnézek egy filmet, amin jól ki lehet sírni magamat. Nem szeretnék lelki roncs lenni este, utálom, amikor lesajnálnak, és persze a többiek hangulatát sem akarom elrontani.
A francba – villan át az agyamon – ez milyen elmebeteg gondolkodásmód, egyszer az életben én is lehetek szarul, nem?
Ülök a kanapén pizsamában, és zokogok az Anna Kareninán, mint egy gyerek. Aztán azon gondolkozom, hány kilót kéne ledobnom, hogy úgy nézzek ki, mint Sophie Marceau. No f`ckin chance… Két orrfújás között kissé szarkasztikusan konstatálom, hogy legutóbb éppen a Schindler listáját néztük együtt Bével. Nem értette, hogy karácsony előtt pár nappal miért ezt választom esti mozinak a Reszkessetek betörők helyett. Győzködtem, hogy nincs semmi bajom, csak olyan jól esne kicsit sírni.
Megcsörren a telefonom, az elmúlt másfél nap során körülbelül ötvenedjére. Nem merem kikapcsolni, nehogy azt higgyék, hogy magamba állítottam a konyhakést.
Kata keres, azért hív, hogy menjek korábban egy órával, dumáljunk kettesben. Oké, nem sírok a telefonban, baromi erős vagyok! A lendületen felbuzdulva összedobom a krumplisalit, közben kirakom az erkélyre hűlni azt az öt literes Prosecco-t, amit estére átviszek még.
Nemes bosszúnak tűnik, hogy „mindjárt ex” após olasz ajándékát kivégezzük a lányokkal.
Hajmosás, smink, magamra rántok valamilyen ruhát, és úgy tűnik, ha nehezen is, de túlélhető lesz az este. Bevágom magam egy taxiba, és nagyon erősnek látom magam a visszapillantó tükörben. Kicsit gyanús, hogy Kata zavarban van, amikor odaérek és rögtön egy pálinkát akar belém erőltetni. Jó, igyunk egy welcome felest. Aztán még egyet – abból sem lehet baj. A harmadik körnél látom Katán, hogy valami nagyon nincs rendben.
„Valamit mondanom kell Bével kapcsolatban… Gondolkoztam azon, hogy elmondjam-e, de azt hiszem, ezt tudnod kell.” – feszülten figyelek. Hirtelenjében nem nagyon tudom elképzelni, hogy valami újat tud nekem mondani azon túl, hogy vége van a házasságomnak.
„Az a helyzet, hogy Edina telefonált az előbb. Látta ma Bét a Nyugatinál. Nem volt egyedül, egy lány kezét fogta…„
Ennél a pontnál érzem azt, hogy eddig tartott az erőm ma este. Hirtelen minden kezd összefolyni, és undorító, fekete fortyogó masszává változni belül. Olyan jó lenne csendben apró darabokra törni a konyhakövön. Ma estére tök jó társaság lenne a leesett sós mogyoró darabka, és pár kisebb üvegszilánk, amit nem lehet kitakarítani a pult alól.
Nem akarok érezni, nem akarok gondolkozni, nem akarok lélegezni. Kata megölel, és halványan érzem, hogy ez azért jó. Csöndben vagyunk, nincs is nagyon több szó, amit most ki lehetne mondani.
Nem tudom, hogyan éltem túl a szilvesztert. Kicsit rúgtam csak be, de homályosan emlékszem az emberekre magam körül. Rémlik, hogy próbáltak felvidítani. Mintha Réka a kanapén valamilyen csajos nyaralást tervezett volna velem júniusra. Aztán Edina megjelent egy húsz éves, kopott Twisterrel.
Én pedig valahol a sárga és piros körök között végre egy kicsit megszűntem lenni.
Másnap délelőtt Kata mellett ébredek. Teát főzünk, és látom rajta, hogy mindenét odaadná, hogy egy pillanatra mosolyogni lásson.
Meg is ígérem magamnak, hogy amint túl leszek ezen az egészen, elmondom neki. Azt, hogy mit jelent nekem az, amit most értem tesz.
Ma még nem tudnám, sírás nélkül biztosan nem. De életben vagyok, és ezt neki köszönhetem.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
