A verőfényes őszi reggel megállíthatatlanul nyomult be az ablakon és a lágy függöny vékony szálai között. Éles fénycsík vetődött a felbontott borítékra és a halványlila levélpapírra, amely Nóra fehér asztalán pihent. Előző nap érkezett a postával. Nóra még orrában érezte Annika levelének megnyugtató levendulaillatát, amikor útnak indult, s lelkében magával vitte barátnője kedves sorait a drapp szövetkabát alatt.
A bokacsizma kecses sarka halkan kopogott végig a lépcsőházban, s a kapun kilépve Nóra beleütközött a csípős novemberi hidegbe. A magas derekú, meleg tweednadrág, melyet vékony bőröv díszített, s a vajszínű, kötött garbó mindettől kellőképpen védelmezte a hosszú kabát alatt. Gyapjúfilc medencekalap és konyak színű, bőr kistáska fokozta az elegáns összképet, melyekre nemrég talált rá egy használtruha üzletben. Éppen az ő stílusához való, egyedi darabok.
Drága Annikám, megunhatatlan az ősz egyik gyönyörűsége, amikor puha kelmék jóleső melegsége burkolja be bőröm, különösképp, ha meghitt otthonomban takarók mélyére süppedhetek estefelé a félhomályban nyugalmat remélve. Épp ily állapotban olvastam tegnap megkapó leveled.
De jelenleg nem a csendes elvonulás idejét töltöm, a városba kell indulnom reggeli időpontra. Ne aggódj, drága barátném, csak rutin érvizsgálatra kaptam beutalót, semmi komoly. Csak hát ebben a korban már figyelemmel kell lenni az ilyesmire is, lévén, hogy munkám során gyakorta állok. Szerencsére az idő rendkívül kellemes és üdítő, így el is határoztam, hogy ha végeztem, teszek egy sétát arrafelé a környéken lelkem megnyugtatásaként félig-meddig szabadnapomat kihasználandó, rohanó hétköznapjaimban úgyis ritkán adódik ilyesmire alkalom. Ahogy te is említetted Annikám, újra és újra figyelmeztetem magamat az örömteli pillanatok megélésére és egyben keresésre, s így esett, hogy a mai nap ezt ajándékozom magamnak. Az időt.
Nóra megkönnyebbülten hagyta maga mögött a klinika magasba nyúló épületeit, s átvágott a színes falevelekben pompázó Városmajoron. De nem a jól ismert körút felé vette az irányt, ismeretlen mellékutcába kanyarodott, melyben sohasem járt, hiába volt jó ideje budai lakos.
„Tudom, Annikám, nem kedveled annyira a nagyváros szüntelen moraját, ezért is vágytál oly nagyon vidékre, de éppen az a varázslatos, hogy alig sétálok beljebb egy-két utcával, máris csendes, hangulatos környéken találom magam.
Eltűnik a zaj, a zsúfoltság, meglepően sok a zöld is. Az ódon házak tövében kis üzletek és hangulatos kávézók bújnak meg, egyik a másik után, kedvem lenne mindegyikbe beülni, és süteményt rendelni. Nos, egy ilyen túra bizonyosan csodás lenne, de súlyos következményekkel járna mind pénztárcámra nézve, mind a kalóriák tekintetében.”
Így bóklászott Nóra merengve csodás épületek homlokzataiban gyönyörködvén, s elképzelvén a lakók mindennapi életét a falak, kazettás ablakok mögött. Korduló gyomra és egy hívogató, aprócska kávézó megállásra késztette. Forró, vaníliás lattét rendelt vajas croissanttal, s az ablakhoz telepedett a puha párnás székre a fém asztalka mellé. Könyvébe merülve élvezte a szokatlanul nyugodt délelőttöt és a melengető, édes italt. Kint, az ablak előtt a táncoló, ritkás falevelek között átütött a meleg napsugár, ahogy fel-felnézett, s Annikára gondolt.
Mennyivel jobb lenne, ha te is itt lehetnél, drága barátném, s végtelen beszélgetéseinket eme békés helyen folytathatnánk, s társaságod iránt érzett hiányom enyhülne végre. El kell, jönnöd, Annikám!
S ha szerencsénk engedi, hasonló szép időben veled is hosszú sétát tennénk a míves utcákon. Megmutatnám kedvenc kávézómat, cukrászdámat, majd ha eleget bóklásztunk, jóleső fáradsággal hazatérnénk, s nálam vendégeskednél.
A mielőbbi találkozás lelkes gondolatával folytatta útját Nóra napsütésben fürödve, elbűvölték az apró, díszes erkélyek, titokzatos ablakfülkék, amíg bele nem ütközött a Gyorskocsi utca komor épületébe, amely némileg kijózanította az álmodozásból. De nem hagyta, hogy végképp kedvét szegje, s a rakpart felé folytatta útját.
Annika, ha a Várkert Bazárnál dél felé nézel, igazán varázslatos, mediterrán várost idéző látvány fogad a futó sárga villamossal, a gondozott zölddel, a lusta, fodrozódó Dunával. Egy hajóra is felszállhatnánk, hogy a vízről csodáljuk meg a parton díszsorfalat álló impozáns épületeket s a Budai-hegység vonulatát.
Tudod, Annikám, mindig örülök társaságodnak, amikor végre találkozhatunk a sok teendő és a távolság ellenére is, de most különösen fontosnak gondolom legutóbbi leveled kapcsán, hogy dobjunk félre mindent, s gyere hozzám látogatóba!
Hiszen te is panaszoltad napjaid egyhangúságát, s én is úgy érzem, igazán szükségünk van kikapcsolódásra, új élményekre, és legfőképp egymás társaságára, mert ahogy sokasodnak az ember évei, egyik a másik után, végül rájövünk, hogy semmi sem fontosabb az emberi kapcsolatoknál.
Nagyon is értem Annikám, amit leveledben írtál, hogy néha magányosnak érzed magad, s vágynál egy férfi kedvességére, társaságára, nincs ebben semmi kivetnivaló igazán. Gondolkodtam ezen, folytatva merengésedet magamban, hogy vajon mennyire igaz saját megnyugvásom ezzel kapcsolatban, vagy belenyugvásom, ha úgy tetszik. Igazán örülök, hogy ezt felvetetted. Mert valóban élvezem kiszámítható, békés napjaim folyását, s eltűnt mindaz a feszültség, aggodalom, félelem, ami rossz kapcsolataimat vagy hiábavaló reményeimet övezte. De mégis… Nem igaz, hogy nekem soha nem jut eszembe, hogy hátha valakivel jó lehetne.
Nehéz az embernek tisztán látni, annyi érzelem tolul fel, s annyi hiedelem ezzel kapcsolatban, hogy nem is tudjuk már, mi saját érzelmünk valójában. Itt vannak mindjárt a gyűlöletes közhelyek, hogy az ember társas lény, miközben van nekem társaságom általad, más barátaim, családom által szintén, nem csak párkapcsolatilag van társa az embernek, ugye…
Vagy hogy öregségedre magadra maradsz, mintha valami funkcionális tárgyként lenne szükségünk valakire, aki ezt-azt elvégez, kisegít. Ez mégiscsak kiábrándító, s hol vannak az érzelmek, kérem.
Azzal meg végképp ki lehet engem kergetni a világból, amikor azzal jönnek, hogy a másik feledre szükség van, mert anélkül aztán, hujuj! Sok bölcsességet hagyott ránk Platón, de ez is tőle származik, hogy valaha egyek voltunk, és Zeusz féltékenységből kettéhasította az embereket, s azóta mintegy félszerzetként másik felünket keressük. Hát kérem szépen, önhittség vagy sem, egészen bizonyosan egésznek érzem magam. Neked ezt egészen nyíltan be is merem vallani, Annikám, de tudom, hogy sokan egoizmussal, elbizakodottsággal vádolnának, vagy éppen összeférhetetlenséggel, aminek a végső csapása a jól bevált „macskás nő” sértés.
Ugyan mit tehet erről az egészről szegény Bella? Ráadásul őt fiam hozta a házhoz, lényegében az ő macskája. Részemről is sokkal szívesebben töltök időt teljes egész emberekkel, mint akik eldőlnek bizonytalanságukban, ha kilépünk mellőlük, s azt sem tudják, hogyan boldoguljanak, merre induljanak. Nem hinném, hogy éppen az lenne kívánatos, hogy egymagunkban ily elesettnek találtatnánk. Ugye, Annikám?
Csak azt próbálom itt neked csapongó gondolataim örvényéből kibogozni a téma bonyolultságához illően, hogy azért bennem sincs ez a kérdés oly egyértelműen helyre rakva, rendre eszembe jut így-úgy. Azt sem gondolom, hogy végletesen elutasító lennék férfi embertársaim felé.
Csak sajnos a tapasztalataim végül erre kárhoztattak mégis, hogy mondhatni feladjam, hogy találok is valaha olyan férfit, akivel egyenlő és tiszteletteljes kapcsolat épülhetne, s azt is kínosnak érezném, hogy olyanok után epekedjek, akik emberszámba sem vesznek.
Te ténylegesen tudod, Annikám, hogy egészen sokáig bíztam és kerestem, hiszen megosztottam veled ezzel kapcsolatban az engem ért, sokszor nem kellemes, vagy éppen unalmas, semmitmondó, újra és újra megismétlődő forgatókönyveket. Aztán már azzal is megelégedtem volna, ha akadt volna egy kedves szerető, akivel némileg kedveljük egymást, kellemes társaságként szolgálunk egymás számára, és alkalmankint eltöltünk némi időt együtt.
Hát Annikám, még erre is alkalmatlan volt az a néhány delikvens, akivel az élet ilyen módon összesodort, pedig úgy éreztem, kellő körültekintéssel választok, hogy intelligens s igényes társaim legyenek, de ebben is csalódnom kellett.
Egy-két alkalom után fogalmuk nem volt, mi az a minimális figyelem, ami egy ilyen kapcsolat fenntartásához is szükségeltetik, hogy az ezzel járó előnyöket kölcsönösen élvezhessük, s nem volt cseppnyi ingerenciám tanító néninek felcsapni, hogy erre őket igyekezetük hiánya ellenében is megtanítsam. Úgyhogy jelöltjeim idővel elmaradoztak, mellébeszéltek, ha egyáltalán. Később próbáltak visszaszivárogni, de nekem ilyen gyenge és megbízhatatlan alakokra nem volt szükségem, és az ócska kapcsolatoktól meg a hányinger kerülgetett. Nem tudták megbecsülni a kellemes perceket, a jó társaságot, s a mellette megmaradó szabadságot. Azt meg végképp nem akartam, hogy mindig új és új partner beszerzésén kelljen munkálkodnom, rengeteg idő és energia, van is benne rizikó jócskán, ennyit nem ér az egész. Nem is értem, hogy a férfiak miért lelik ebben örömüket oly nagyon.
Eme kalandozásomról és tapasztalatszerzésemről nem is számoltam be senki másnak Annikám, csak neked, mert tudod, milyenek az emberek. Remélem, levelem most sem keveredik el a postán, és nem kerül illetéktelen kezekbe, hogy ily őszinte dolgokról tudósítok benne.
Mert szexuális forradalom ide vagy oda, női egyenjogúság szintén, ami valójában nincs is, hiszen csak elméletben lebegtetik így-úgy, mindenesetre ezen vágyunkat, testi igényeinket nekünk titkolni illik, de még inkább szégyellni, mert kapunk a nyakunkba olyan jelzőket, hogy ihaj, s ötven körül is elvárt szűziesnek mutatkozni, ami igencsak kacagtató.
Tisztán látszik, nem sok minden változott a középkor óta. Azt is mondják Annikám, hogy a férfiak csak AZT akarják. Ugyan! Dehogyis! Mint annyi közhely, ez sem igaz. Dehogy akarják! A legtöbb csak figyelmet akar, esetleg csodálatot, elismerést, de találkozni sokuk nem mer, vagy halogat, vagy éppen hatalomra törekszik, hogy ő maga játszadozhasson a nővel, s szűkölve menekül érett s magabiztos nők elől, ha átlátsz az egyébként nevetségesen átlátszó játékaikon.
Némely megfutamodik, bizonytalan, vagy csak a szája nagy, egyebekben cselekvésre képtelen, vagy ha mégis, minimális energiát sem hajlandó egy emberi kapcsolatba beletenni, hogy az némileg fennmaradjon.
Szóval végül meguntam a rendre ismétlődő, szinte szó szerint azonos beszélgetéseket, és a magukból semmit nem adó embereket, és ezért lett jelenlegi állapotom oly nyugodalmas, mert tudom, hogy nem vesztettem semmit. Talán az általad említett udvarias fiatalember a néhány ritka kivétel egyike, s neked talán még szerencséd lesz, sosem lehet tudni. Talán nekem is. Mindezzel együtt jelen körülményeim kellemesebbek, mint egy bizonytalan kapcsolat miatti aggódás, vagy érte való vágyakozás, de azt is hozzá kell tennünk, hogy arról sajnos kevés tapasztalatom van, hogy egy jó kapcsolatban a megfelelő emberrel mindezek talán nincsenek is.
Talán fiatal koromban, amikor még ártatlanul kapcsolódtunk egymáshoz emlékeim szerint ilyen lehetett, de aztán egyre csak nehezebbé vált, és gyötrelmesbe fordultak az ilyetén próbálkozások. S ahogy más párokat látok környezetemben, nem vagyok benne biztos, hogy oly gyakran megvalósul az őszinte és tisztes együttműködés hosszútávon.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire satnya a felhozatal, de ilyet se szabad nyilvánosan kimondani, mert azonnal keresztre feszítenek vagy megköveznek, hiszen férfiakról jót vagy semmit. Önbecsülésük törékenyebb az égetett cukorból húzott legvékonyabb szálnál is, de hát így van, drága Annika, s számomra a legnagyobb szomorúság, hogy erre rá kellett döbbenem, mert én magam sokkal többre tartottam a délceg úriembereket, mint ők saját magukat, s sokáig reméltem, hogy ez nem igaz mégsem. Az ember mindig jobbat remél, ugye Annika, hogy előrántsak egy újabb közhelyet magam is, de ez se igaz, mert csak az olyan naivak, mint én, és csak egy ideig, aztán a magamfajták is kiábrándulnak.
Nóra gondolataiba merülve ért a Gellért-hegy lábához, s kilépve hosszú monológjából még megcsodálta a naptól szikrázó vízesést, a meredek sziklákat, a kecses hidat. A hátralévő néhány megállót már busszal tette meg. Kellemesen átfagyott a frissítő levegőn töltött hosszú idő alatt, s vágyakozva áhítozott meleg otthona falai közé.
A jól ismert utcácskát színes levelek pöttyözték, amikor hazafelé sétált az útközben vásárolt sütőtökkel és néhány szem vöröshagymával. Nemrég még forrón lihegett az aszfalt a végtelen kánikulában, s kénytelen volt árnyékba húzódni, most a napos helyet keresve lépdelt melengető öltözékben.
Boldogan sistereg az olajon a nagy darabokra vágott hagyma és az illatos sütőtök az Annika által küldött melódiák dallamára. Nahát, Frank mennyire vidám is tud lenni, Ella Fitzgerald játékosságát el is felejtette! Még jó, hogy eszébe juttatta Annika, kedve lenne táncra perdülni, itt a konyha közepén, s két kavarás között a fakanál valóban mikrofonná válik. Mikor megpirul a hagyma és a sütőtök, Nóra vízzel önti fel, sóval és római köménnyel ízesíti. A jól ismert édeskés illat és a lágy zene visszarepíti a sosem volt, de mindig vágyott békeidőkbe. S amíg lassan gyöngyözik a leves, előkeresi a sárgás, tökmintás levélpapírt, amit a korábbi szállítmányból választott ki a papír-írószerben jó előre.
Erre fog írni még ma este, hogy Annika minél előbb megkapja. Hamarosan a turmix erőteljes hangja zavarja meg a lelkesítő muzsikát, majd Nóra a kényelmes fotelben elhelyezkedve mély tálkából kanalazza a forró, édeskés, fűszeres levest. Élvezi, ahogy a torkán csúszik le a tartalmas, tápláló nedű, s átmelengeti egész testét. Bella bölcs szfinxként trónol mellette a széles karfán.
Észrevétlenül lopódzik a korai félhomály a lakásba, amikor Nóra a levélpapír elé ül.
Drága, Annikám! Mindig örülök társaságodnak, amikor végre találkozhatunk a sok teendő és a távolság ellenére is, de most különösen fontosnak gondolom legutóbbi leveled kapcsán, hogy dobjunk félre mindent, s gyere hozzám látogatóba! Ma egész nap ezen morfondíroztam, hogy milyen nagyszerű sétát tehetnénk együtt, s mi mindent mutatnék neked, főznék sütötökkrémlevest is, jómagam nem tudok betelni vele, annyira jól esik hűvös napokon. Hihetetlen, hogy a gyerekek nem szeretik, de így is gyakran elkészítem magamnak gyorsan, s néhány napig örömömre szolgál. És persze fahéjas, gyümölcsös forralt borral is megörvendeztetnénk magunkat, jól fog esni sétánk után, és gyömbéres kekszet, reggel forró csokit, sok-sok melengető finomságot. Hiszen te is panaszoltad napjaid egyhangúságát…
Az előző leveleket el tudod olvasni ITT és ITT.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
