A 47- es úton haladok Debrecen felé, hosszú kocsisorban a reggeli ingázók áramlatában. Újév kezdődött. Vezetés közben, az ünnepek alatt gyűjtött gondolataimat rendezgetem a fejemben, hogy már megint gyorsan elfogyott az idő, míg álltam a tűzhely és a mosogató mellett, vendégeim után takarítottam, ágyneműt cseréltem. Néhány röpke pillanatnak tűnik az idő, amiben meghittséggel töltődtem. Háttérzajként hallom a reggeli rádióműsort, rendesen koncentrálnom kell, hogy az agyam is fogja az adást. Bal kezemmel az ajtóra könyökölve tartom a fejem, a jobbal fogom a kormányt. Valójában nem laza vagyok, csak fáradt.
Mile Judit írása.
A várost jelző tábla után, már messziről feszít két óriásplakát, de csak az egyikre fókuszálok, mert azon egy kisportolt félmeztelen fiatal pasas, a karjaiban tart valamit. Még nem tudom kivenni mit, de egyre közelebb visz az utam hozzá, mire el tudom olvasni a feliratot, már látom. A plakátpasi egy kisbabát magához ölelve hirdeti, hogy „a legférfiasabb dolog az apaság”.
Az első elhamarkodott gondolatom az álmosságomnak tudom be, hogy na, ez szép. De, a második gondolat szinte belém hasít, hogy ez hogy fájhat azoknak a férfiaknak, akiknek bár szeretnének, nincs rajtuk (gyermek) áldás.
Elképzelem a vejem, ahogy a plakátról mosolyog rám, miközben az unokámat tartja.
Erősen fékeznem kell, basszus, elbambultam a lekanyarodást. Index nélkül élesen jobbra rántom a kormányt, a mögöttem haladó autó szintén nagyot fékez. Míg kanyarodom, hátranézek, és a felhúzott ablakok mögül, hangosan kérek bocsánatot a sofőrtől, azt remélve, hogy kevésbé szidja majd az édesanyámat.
Az irodában leülök a gépem elé és rákeresek, a plakáton olvasott feliratra. A táskámból előkotrom a telefonom, és a messengeren rábökök a lányom profiljára. Gondolkodom, mit írjak, hogyan kérdezhetném, hogy neki ne fájjon a válasz. Mert, ha lehunyom a szemem az ő kisírt szemét látom, dobhártyámon az újévi beszélgetésünk lüktet, hogy késett egy hetet, meg negatív lett a teszt, és hogy pont a bulin jött meg.
Semmi nem fájt jobban, mint a kettőnk közé betolakodó súlyos, üres csend.
A Google-listán az első találatra kattintok. Ámulok, miközben olvasom. Meglep, hogy ma van még olyan párt, ami nyíltan fasiszta eszmék mentén buzdít gyermekvállalásra. Olvasom a jó hírt, hogy februárban a nőket fogják szaporodásra sarkalni. De, jó lesz. A kismama- szépségverseny szónál már hangosan felröhögök, kínomban. Könyörgöm, állítsa meg valaki ezt a barmot! Bezárom a cikket és üzenetküldés helyett inkább, felhívom a lányom.
Én már annyi mindentől féltem életemben, ismerem a félelem ízét a számban, meg tudom különböztetni a gyomrom szorítását egy hasi görcstől. Kicseng a telefon, minden egyes búgás egyre jobban szorít belülről. Ismerős íz gyűlik a számban.
Vajon tudják, a gyerekeink mit tesznek velünk? Semmi nincs félelmetesebb, mint szülőnek lenni. Felveszi.
– Szia, anya!
– Szia, hogy vagy?
– Te?
– Jól. Hallani akartalak. Megnyugodtál már?
– Próbálkozom. De most cseszték fel az agyam, egy kurva plakáttal.
– Láttam én is.
– Berci is látta.
– És?
– Azt mondta, hogy nem attól lesz valaki férfi, hogy van egy gyereke.
– Ezzel egyetértek. Az előbb olvastam róla egy cikket. Várj, átküldöm.
– Aha, megkaptam. Olvasom. Milyen náci duma ez? Kismama szépségverseny? Ez most komoly?
– Ezen én is kifeküdtem.
– Ezzel nemhogy motiválnának, még a kedvem is elveszik.
– Jaj, ne! Amúgy, igazad van.
– Még szerencse, hogy minket ez a sok faszság nem tud befolyásolni, remélem mást sem fog. Ezt látni egy olyan nőnek, akinek nem lehet gyereke, bizony nagyon tud fájni. Inkább a meddő párok lelki támogatására kellene figyelmet fordítani. Majd biztos pont azért szeretnék gyereket, hogy mehessek kismama szépségversenyre.
– Benevezlek!
– Mindenképp.
– Mondtam már, hogy csodás vagy?
– Egy párszor.
– Szia, szeretlek!
– Én is. Szia, anya!
Kinyomom a hívást. Egész jó hangja volt. Örülök neki, hogy végül mégis felhívtam. Hatalmas sóhaj kíséretében enged ki belőlem a szorítás. Jöhet bármi.
Munka után hazafelé vezetek a 47-esen. Élénken figyelem, pásztázom a főút melletti terepet. Messziről kiszúrom, ahogy közeledem. A plakátpasi ismét a vejemmé válik, mosolyog rám, pont úgy, mint ma reggel, de az áhított kisded teste helyett a félmeztelen lányomat öleli.
Mikor elsuhanok mellettük, egymásra mosolyognak, a lányom a válla fölött hátra néz rám, kacsint, majd egy laza kézmozdulattal letörli a feliratot.
nyitókép: Adobe stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással, vagy egyéni összeggel segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
