A kedd délelőtt a legjobb. Már kitapasztalta. Akkor vannak a legkevesebben. Berta elgondolkodva bóklászott a változatos stílusban berendezett bemutatószobák között, majd határozottan megállapodott az egyiknél. Vékony kabátját a karfára hajtotta, és belehuppant a hatalmas fotelbe. Ez volt az egyik kedvenc időtöltése. Képzeletben eljátszotta, hogy ez a tökéletes helyszín az ő lakása.
Az a törtfehér konyhabútor, fiókjai praktikus rendszerezőket rejtenek, a kanapén válogatott trendi, színes párnák és puha takaró. Mindjárt belép az ajtón a fia vagy a kisunokája. Botika mondaná, hogy Náná. Nem tudta kiejteni aprócska szájával, hogy nagymama. Így maradt Náná.
A sütőben mindjárt elkészül a túrós batyu vagy a kuglóf. Kakaót fognak hozzá inni. A konyhában tökéletes rend, akkor is, amikor éppen süt. Vadiúj serpenyők lógnak a falon, egyik alján sincs ráégett olajfolt, és még a műanyag virágok is mutatósak a fém kaspókban. Na persze. Sose volt ilyen lakása.
Az övé poros és elnyűtt. Amilyen ő. Fakó. Elővette a könyvet. Kényelmes ez a fotel. Mennyi lehet? Megnézte a cédulát. Hetvennégyezer. Felszisszent.
Szemtelenebb napokon kötést is hozott magával. Egy ilyen alkalommal japán vagy kínai (ki tudja) turisták azt hitték, ő is a dekoráció része. Jót mulatott rajta. Az eladók nem szóltak, elnézték neki. Ezért vannak a kiállított termékek, ki lehet próbálni. Már ismerték.
Biztos szánták, és azt gondolták, nincs jobb dolga. Igazából nem is volt. Néha elbóbiskolt, annyira otthon érezte magát, és sértve felháborodott, ha valaki belépett alkalmi lakásába. Közben mégis úgy érezte, mintha tolvaj lenne.
Belül a szégyenérzet folyton azt mormolta, hogy ez nem az övé, csak életeket lop magának, álmokat, soha be nem teljesülő vágyakat. Ha neki is ilyenje lehetne! Ez a drága fotel a hozzá illő kanapéval, a szépen elrendezett képek a falon, a kerek asztal, a valószínűtlenül méretes gardrób! De mi változna akkor? Lényegében semmi. Egy idő után megszokná, észre sem venné. És már mindegy is.
Amikor igazán élt, jó lett volna színtérnek, de már nincs jelentősége.
Mikor nyugdíjba ment, hirtelen szembe találta magát a végtelen idővel. Gyerekkora óta nem volt ebben része. Korlátlan mennyiségben elérhető órák saját magára. Azt hitte, tudja majd kezelni, hiszen várta, készült rá, de valójában megrészegült tőle. Annyi mindent eltervezett, amit addig nem lehetett!
Kosárral ment a piacra. Vidáman lóbálta, végre nem kellett sehova sietni. Még az épületek homlokzatát is megfigyelte a fényes reggeleken. Főleg az első napokban. Megtervezte a menüt, elszórakoztatta magát a főzőcskézéssel.
Most bármit főzhetett, amihez csak kedve volt. Apró örömök. Ezt tanulta. Mindig meg kell keresni az örömöt az életben, merthogy mindig van, csak meg kell találni.
Az étel, a piac, mosoly az almaárusnak, a reggeli séta. Meg is volt. Élete nagy részében másokra főzött, és azt ette ő is. Most már választhat olyat is, amit a fia nem szeret, vagy korábban nem volt ideje elpepecselni vele.
Pihenésként főzőműsorokat nézett. Ott beszéltek hozzá, nem volt egyedül a lakásban, és olyan élénk, élettől duzzadó volt az egész fényűző hátterekkel. Új ötletek lelkesítették, amit kipróbálhat. Szépen meg is terített. Megadta a módját. Úgysem bírt sokat enni, az a kicsi legyen már jó.
Regényeket kölcsönzött ki a könyvtárból. Végre beülhetett egy bögre tejeskávéval a nagy heverőre, és elmerülhetett benne akár hajnalig. Senki nem zavarta, és reggel is alhatott bármeddig. Maga alá igazgatta a párnákat, hogy kényelmes legyen, és a derekára dobta a bolyhos takarót. Jó mókának tűnt.
Erre vágyott évtizedek óta, amíg a kötelesség és a végtelen számú feladat nem engedte. Aztán mégis. Hamar elunta. Hogy bármikor lehet, így már nem is olyan izgalmas. A piac is messze volt, és nem volt kedve mindenhol külön sorba állni, visszaszokott a közeli boltra.
És nem vacakol a mogyorós töltött paprikával, jó lesz a bableves. Napokig kitart.
Aztán csapódott túracsoportokhoz. Még jó erőben volt. Bírta. És hogy legyen társaság. Nem szabad befordulni. Olvasta, hogy a társas kapcsolatokat ápolni kell, mindig lehet új barátokat találni, ha a régiek eltávolodtak, elsodródtak. Vagy meghaltak. Nem szabad feladni. Mindig tartogat valamit az élet. Ő is mondogatta magának. Csak pozitívan!
Rozsdásodó falevelek, fák koronáin áttörő napsugár fényjátékában csobogó patakok, puha mohaszőnyeggel borított sziklák. Szép! Gyönyörű! Újra sziklák, fák törzse. Moha. Megint csobogó patakok. Zöld levelek, színes levelek, gomba, pillangók, zöld levelek, színes levelek… Próbált lelkesedni, mint a többiek. Azzal a bosszantó, kérlelhetetlen vidámsággal.
Többségében nők jöttek. Idősebb asszonyok, mint ő. A férfiak nagy része az ő korukban már kihalt, az a néhány meg, ki tudja, merre vegetált.
Néha azért csatlakozott egy-egy épkézláb öregúr. De akkor sem érzett izgalmat. Nem akart tetszeni, felhívni magára a figyelmet, ahogy a többiek. Versengve kínálgatták a kávéjukkal, amit fényes termoszban hoztak, tukmálták száraz pogácsáikat, hízelegve kacarásztak üres vicceken, és büszkén figyelték a többiek csalódottságát, ha az ő csészéjüket fogadta el az áldozat.
Berta nevetségesnek találta a jelenetet. Hát nem szolgáltatok eleget egész életetekben? Folytatjátok, amint akad egy hím a közelben?
Csalónak érezte magát, kívülállónak, mert nem élvezte, és nem tudott belemenni ebbe a játékba. Így hát elmaradozott.
Aztán új projektbe kezdett. Elhatározta, hogy felkeresi élete korábbi színhelyeit. Ingyen utazott úgyis. A házat, amiben felnőtt, már felismerhetetlenségig átépítették. Az öreg diófa még megvolt, de korhadó ágai pusztulásról meséltek. Megsimogatta a törzsét.
Nem volt messze az óvoda, de már nem találta az épületet, helyén új építésű lakópark éktelenkedett. Az első albérlet az első szerelmével, az építőtábor a Balaton mellett. A kórház, ahol Peti született. Még oda is elment. Több mint harminc éve nem járt arra. Már nem volt kitől félni ott sem, mind meghaltak.
Rég nem gondolt azokra az évekre. Más család lakott a házban, nekik talán nem olyan rémséges emlékek gyűlnek a falak között, és fogalmuk sincs arról, mik történtek itt korábban. Túl fájdalmas volt az egész. Még a boldog idők szinterei is. Hülye ötlet volt. Mazochista. Ezután kezdett ide járni az Ikeába. Napközben elfáradt a bóklászásban, így este könnyen elaludt a tévé előtt. Látott elég embert is, nem érezte magát egyedül.
Tizenegykor elindult az étterem felé, nehogy elfogyjon a menü. Rászokott erre is, így letudta az ebédet egyszerűen, és olcsó is volt. Már alig-alig főzött. Vajon ez meddig fog tartani? Ez az időszak, hogy idejár? Érezte, hogy már nem sokáig. El fogja unni ezt is.
Ismer minden zugot, és túlságosan ritkán rendezték át, hogy elegendő izgalmat jelentsen. Hétvégén meg sokan voltak, akkor el se jött. És mit fog utána csinálni? Ezen töprengett, amikor a kisállat-részleg mellett haladt el. Áh, szóval ezért szereznek be mások kutyát vagy macskát vénségükre! Most értette meg. Értelmet ad ezeknek a kiüresedett éveknek, ha szólhatnak valakihez, és van kihez hazasietni.
Elfoglalják magukat az etetéssel, és hogy takarítanak utánuk, a kutyát még sétáltatni is kell. Feladatokat gyártanak, hogy érezzék, még hasznosak, még van értelme ennek az egésznek.
De Berta lenézte a hiábavalóságot. Mindez olyan nevetséges! Csak pótlék, egy hazugság, hogy nincsenek egyedül. Pedig de. A Vali is olyan szánalmas volt, ahogy duruzsolt annak a nagy, kövér macskának, az meg pökhendi ábrázattal átnézett rajta. De Valika nem zavartatta magát.
Hozta neki a legdrágább tasakos, szaftos miafenéket, meg a csicsás cicaágyat. Az a dög meg szétkaparta a bársony karfát, a szőre meg folyton szállt a levegőben, mint elmúlt napjaik tűnő maradványai. Kár volt ennyi pszichológiai könyvet olvasnia. Most nem tudná, hogy ez olyan nyomorultul szánni való, nem elemezgetné magát folyton, csak vakon átadhatná magát ennek az értelmetlen rajongásnak ő is, és boldog tudatlanságban telnének a napjai.
Mennyit hallgatta, hogy az önismeret így-úgy milyen fontos, meg a tudatosság. Hát most tessék! Mit ért vele? A nagy tudatosságával, meg őszinteségével, meg szembenézéseivel.
Jobb lenne öntudatlanságban remélni a boldogságot az utolsó percig, vagy belefeledkezni valami haszontalan románcba, mint bizton tudni, hogy vége van. Már rég vége van. Mennyivel könnyebb lenne elhinni, hogy egy macska dorombolása ugyanolyan jó, mintha együtt lehetne a családjával úgy igazán, és még lenne élet körülötte. Persze ez az ő hibája is. Kétségtelenül.
A fia mondta, hogy menjen velük. De ő képtelen volt rá. Itthagyni mindent.
Ennyi idősen újrakezdeni egy idegen országban, idegen emberek között, idegen nyelven. Akkor rájuk lenne utalva, mert ott semmit és senkit nem ismer.
Egy boltba se merne csak úgy elmenni, talán el is tévedne. És ezt nem akarta. Még bírta magát, és erre büszke volt. Hogy önálló. Jaj, megint a büszkeség! Hát mire jó az?
Nem akart gond lenni. Egy kolonc. Ezt is olvasta, hogy nem magának szül az ember, mármint a nő, ugye. És hagyni kell a gyereket a maga útján. Ő hagyta. Igazán.
Nem azért szülte, hogy majd öregkorában, legyen aki… Azt mondanák erre, hogy önző. Nem is jajgatott, amikor végleg kiköltöztek. De most, ebben a pillanatban önző akart lenni. Azt akarta, hogy itt legyenek, hogy lássa és megérintse, megölelje őket! Hogy elmeséljék a napjukat!
Azt az életet akarta, amit elképzelt! Nem! Amit ígértek!
Igenis ígérték, hogy majd jön a boldogság, hogy mindenki megtalálja, és mindenkinek megvan a párja, és egyszer eljön az övé is, eljön az ő boldogságának az ideje is, és lesz szép családi élet, később meg a cuki unokák.
Csak kitartónak kell lenni, hinni benne, és akkor úgy lesz! De hazudtak. Ebből semmi nem volt igaz. Egyedül maradt mindennel, úgy nevelte fel a fiát. Csak végtelen küzdés volt, és felfoghatatlanul sok nehéz munka állandó kialvatlansággal. Soha nem volt ideje semmire. Most itt van az idő.
Tessék, megkapta, amire vágyott! De nem tud már vele mit kezdeni. Csak apró örömök maradtak. Igen, az apró örömök. Azokat mindig becsempészte. Hogy túléljenek.
Hát ez lenne az élet? Apró örömök sora, ami elfedi a rettenetet. És ha valóban őszinte akart lenni magához, olyan igazán kegyetlenül, akkor bevallotta csakis magának, hogy nőnek lenni szar. Réges-rég elfáradt ebben.
Mikor is? A fia felnevelésével még bőven nem volt kész, de már akkor érezte, hogy igazából neki ennyi elég volt az életből. Még sok is. Ha vége lenne ott, abban a pillanatban, akkor köszöni szépen, örömmel távozik. Persze ez bűnös gondolat volt, életellenes, soha nem mondta ki senkinek. Szégyellte, hogy egyáltalán ilyen eszébe jut. De hát ez volt az igazság.
Addigra annyira elfáradt, hogy nem kért többet belőle. Már nem vette be a mesét, hogy micsoda kiváltság új életet adni, és a gondoskodás milyen szép blablabla, egész életedben adhatsz és adhatsz, amíg végül nem marad semmid.
Aztán az élet csúfot űzött belőle. Hogy itt hagyta. Sorra vitte el körülötte az embereket a rák, a stroke, a szívroham, azokat, akik foggal-körömmel kapaszkodtak életük megmaradt morzsáiba, csak ő maradt.
Még most sincs komoly baja. Egy kis ingadozó cukor, némi ízületi gyulladás, a méhét már rég kivették.
Milyen lesz a halál? Megkönnyebbülés? Nem tűnt közelinek most sem. Úgyhogy nem ment velük Angliába.
Nem tudta megmondani, mihez ragaszkodik még itt. A színtelen lépcsőházhoz? Az összefirkált buszmegállóhoz? De nem. Nem tudta elképzelni egy teljesen idegen helyen. Már be volt ide süppedve végleg. Amúgy is. Soha nem akaszkodott rájuk, kínosan ügyelt erre, pedig komolyan gondolták, hogy nem hagyják itt. Nem csak úgy udvariasságból.
Katika is nagyon aranyos, igazán egy rossz szava nem kehet rá. És Peti… talán ezt az egyet nem rontotta el az életében. Szeretett erre gondolni, hogy az ő érdeme is, de lehet, csak szerencséje volt.
Jóllakva baktatott kifelé az áruház piacterén át. Mindig kísértést érzett, hogy vegyen valamit. Persze csak kis dolgot. Egy konyharuha, vagy egy szép bögre. Egy apró öröm. A fia mindig küldött pénzt, hogy ne kelljen nélkülöznie, szépen kijött minden hónapban a nyugdíjával együtt. De megszokta, hogy spórol, ahogy egész életében. Nehéz az ilyesmiről leszokni.
Az egyik fordulóban váratlanul szembetalálkozott az arcával. Galád tükör! Eddig nem volt itt. Rémület öntötte el, amikor észrevette, hogy egyre jobban hasonlít a volt anyósára. Aki gyűlölte őt, és ezáltal ő is viszont.
Neki is ugyanúgy kezdett elengedni a bőr az álla alatt, és a két mély barázda a szája mellett egészen az álla aljáig, mindezt a szürke hajával. Jesszus! Eddig észre se vette. Az embereket életük végén az idő múlása újra egyformává formálja, miként hasonlatosak kezdettekkor csecsemőként. Elvesztik egyedi vonásaikat, nemi jellegeiket, s immár nem lesz más, csak egy fáradt szemű, pergamen bőrű szerzet.
Fiatal pár büszkén megrakott kosara tört utat mellette. Kisbabaholmik. Nem sok volt hátra a szülésig. Testhezálló ruhában domborodott ki a feleség nagy hasa. Igen, a hasa. Berta utálta azt a szót, hogy pocak. Olyan negédes, finomkodó, tolakodóan hízelgő.
Csak gyereknek mondta, felnőttnek már hasa van akkor is. Az ő idején még el kellett rejteni bő ruhákba. Hiába, minden változik. A pár nagy egyetértésben tárgyalta, mit vegyenek még. Bertában kéretlenül tolult fel az irigység, keserű pirulaként nyelte vissza. Mert nekik van kihez szólni, és számíthatnak egymásra. Most hazamennek, nagy boldogságban kipakolnak, és rendezkednek, aztán összebújva örülnek neki, együtt vacsoráznak, meg ez… ez… az egész…
Annyira küzdött, hogy ne legyen megkeseredett vénasszony. Talán ez nem is választás kérdése, mert hiába igyekszik, ha egyszer legyűri a sok bánat. Hátha nekik sikerül, ami neki nem. Ez talán helyes gondolat. Ők még biztosan el is hiszik, hogy örökkön-örökké, és ők lesznek a kivétel, de Berta már nem volt annyira biztos ilyesmiben. Erős kétségei voltak.
Annyi ingadozó házasságot látott maga körül. Többsége össze is dőlt. Senkiről nem hitte már el. De nem, nem! Nem szabad végletesen gondolkodni! Nem minden fekete-fehér! Ezt is olvasta valahol. Bizonyára igaz. Mert, mondjuk, ott van Mariann és a Gyuri, ők végig, és kitartottak, már negyven éve, és nem csak kifelé hazudták, a Gyuri igazán rendes, kevés olyan férfit látott… Kapaszkodott a gondolatba, mint bizonytalan mentőövbe a viharos tengeren, hogy igen, látott ilyet is, nem utál minden férfit.
Meg persze ott van Peti is. De most hirtelen más nem jutott eszébe. Csak András, az utolsó tíz évben együtt dolgoztak. De ő meleg, lehet, nem is úgy számít. De azért férfi, és őt szerette nagyon, mellette mindig biztonságban érezte magát, ahogy egy férfi mellett azelőtt soha.
Összességében nem volt nagy véleménye a férfiakról. Ezt persze nem hangoztatta, mert csúnyán néztek volna. De most már öreg, azt mond, amit akar, úgysem figyel rá senki.
Próbált visszaemlékezni, hogy mikor vesztette el az érdeklődését irántuk. Nehéz volt felidézni. Szentül hitte, hogy a menopauza alatt. De igazából nem. Most döbbent rá, hogy már jóval előbb. Amikor már sokadjára becsapták, megcsalták, kihasználták, bántották, játszadoztak vele, akkor végleg kivonult ebből az egész történetből.
Nem volt konkrét időpont, amikor ezt eldöntötte volna, egyszerűen csak nem hitt már egyiknek sem. Pedig azt is mondta mindenki, hogy nem szabad feladni, meg sosem késő, és az egyéb facebookon terjengő ostobaságok.
Aztán ott volt Ilonka, aki hetvenhárom évesen jött össze Arnolddal, aki hetvenkilenc volt. Áradozott mindenki, hogy ez az igazi kortalan szerelem, és milyen jó, hogy egymásra találtak. De Bertának ez az egész annyira nevetséges volt.
Ebben a korban valahogy már minden olyan nevetségesnek tűnt, röhejesen jelentéktelennek, ő maga is önmaga számára. Az egész élet. Aztán Ilonka elcsacsogta, hogy csinálják azt is. Azt. Nem tudta elképzelni, milyen lehet, ahogy öreg testek… Viszolygott a gondolattól. Neki ki is volt az utolsó? Ja, a Miki, de akkor még egész vállalhatóan néztek ki.
Egy ideig tényleg hitegette magát, hogy van remény, és majd lesz még valaki, de belül már rég tudta, hogy nincs. És végül elsorvadt vágyainak ez az ága. Is. Volt öröm Petiben, és ketten ellavíroztak apró örömök hátán, amíg fel nem nőtt. A szemére is hányták abban az időben, hogy túl szigorú, nem enged senkit közel, és egyébként is, mit válogat gyerekkel, örüljön, ha valaki szóba áll vele. Pedig nem volt szigorú.
Csak hamar látta rajtuk a hamisságot, és hogy öntudatlanul is fölé akarnak kerekedni. Azt meg nem tűrte. Fél mondatokból észrevette.
És ezt nem szerették. Ha átlátnak rajtuk. Ha lelepleződnek. El is maradoztak. Berta annyira nem bánta.
Felszabadító volt, hogy már nem számít a teste, ha nem borotválja le a lábát, vagy felszed néhány kilót, senki nem foglalkozik vele. Eltűnt egy szorongás, ami egész addigi életében jelen volt. Csak akkor vette észre, amikor egyszer csak megszűnt.
Mulatságos volt, ahogy a vele egykorú nők aggódtak a ráncaik és ilyen-olyan megereszkedéseik miatt, kencéket és kezeléseket ajánlottak egymásnak. Mit számít ez már ilyenkor!
Bertát hidegen hagyta. Csak az zavarta az öregedésben, hogy nem lát jól. Főleg közelre. Bajlódott a szemüveggel, mert folyton elhagyta, ráült, és egyébként is zavarta, ha fel kellett venni. Sose tudta megszokni.
Jóleső fáradtság járta át a tagjait, amikor otthon végre levette a cipőjét. Észre se vette, mikor jött ki az áruházból, úgy belemerült a gondolataiba. Egyszer csak az utcán találta magát. Lehet, még motyogott is magában. Talán mégse, az már a vég lenne. Szenilis öregasszony!
Elhessegette a zavarbaejtő gondolatot. Amíg zubogott a víz a kádba, kinyitotta az édes fehérbort, elővett egy talpas poharat. Gyertya. Igen. Az jó lesz. Tett be néhányat a kád köré és egy nagyot a konyhaasztalra. Itt van a mentás-citromos fürdőbomba, amit hazafelé vett. Beledobta a forró vízbe, és ő maga is belemerült.
Élvezte, ahogy elgémberedett tagjait átjárja a meleg víz, és az üdítő mentás illat ellazítja túlcsordult tudatát. Már nem is értette, mi volt ez a hangulat, ami napközben rátört. Hiszen semmi gondja! Végre. Van hol laknia, nem kell a pénz miatt aggódnia, akik valaha üldözték, már nem élnek.
Azt csinál egész nap, amit akar, soha nem volt még ilyen jó dolga egész életében. Még Botikával is tudott beszélni az előbb videohívásban, és két hét múlva hazalátogatnak, azt mondta Peti. Tényleg minden rendben van! Furcsa, hogy mégis ilyen gondolatai támadtak. Így érezhették magukat a depressziós írók, amikor keresték az élet értelmét. Emlékezett irodalomóráról, még a múlt századból. De rég volt!
Voltaire, Madách, Goethe meg a többiek. És? Mit találtak? Ilyen-olyan magyarázatokat. Senki se tudta igazából. Hát miért éppen ő jönne rá? Most már látja, hogy csak el kell tölteni valahogy élete hátralevő részét. Csak élvezni kell a fürdőt, a bort. Az apró örömöket.
A könnyű vacsora után elégedetten feküdt le az ágyba. Ez a nap is rendben eltelt – konstatálta. És lekapcsolta a villanyt.
Nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
