Már átderengett a hajnaltól megtört éjszaka tompa fénye a függöny rostjain, amikor Róza először megébredt. Hat óra lehet – konstatálta. Még jobban magára húzta vastag takaróját, és elszántan a fal felé fordult. Teste megbízható belső órája jelzett, pedig ma nem is kellett korán kelni. Hozzászokott.
Nem, nem! Vissza abba a csodás álomba! Kedvese ölelő karjaiba, simogatásába, s ahogy fülébe duruzsolt… Titkokat sugdostak egymásnak, amit csak ők értettek, és ők tudtak. Még! Még! Érezni akarta. A biztonságot. A gondtalanságot. Szerelmet. Legalább ott.
Szorosabbra csukta a szemét. Gondolatai hamarosan újra az irányíthatatlan messzeségbe vesztek, s már zsúfolt piacon bolyongott az egyik fiával és a saját apjával.
Róza nagyon akart valamit venni, és eltökélten sietett egyik standtól a másikig. Valami ételre lenne szükség, de sehogy se tudott dönteni, semmi nem volt elég jó, vagy túl nagy volt a választék. Mindent be akart fogadni a látványból, de hiába figyelt kitartóan, egyszerűen nem tudta feldolgozni, túl sok-sok volt, színes, hangos, zavaros.
Közben sürgetést érzett, hamarosan indul a busz. Elkésik! Elkésik! Sose ér oda, hiába rója a színes sorokat eltökélten. Nincs vége! Nincs vége! Nem tud kijutni! De hát Pesten vannak! Itt sűrűbbek a járatok, nem kell sietni.
Nagy nehezen választott egy kenyeret, de nem talált olyat, amilyet elképzelt, valószínűtlenül drága, és már egyedül volt a tömegben, a többiek elvesztek. A fia. És az apja. De hát ő nem is él már! Meg kellene keresni őket! Félelem öntötte el, hogy talán sosem kerülnek elő.
Amikor újra magához tért, az őszi nap barátságos melege élettelivé színezte a szobát. Kipihenten ébredt. Furcsa volt. Az álom. De hát az apja… Ő miért tűnt fel? Vajon mit jelentett ez az egész? Az első, persze, érthető. Lebiggyesztette a száját. De a második… Hm.
Ennyire el lenne veszve? Kifelé fülelt. Még csend van a házban. Nyolc óra. Hű, akkor kilenc órát is aludt! Mégis nehezére esett megmozdulni.
Vasárnap volt, és nem terveztek semmit, igazából nem kellene sietnie. Most az egyszer. Szokatlan érzés volt.
Milyen lehet egész nap semmit csinálni? Próbálta elképzelni. Puha frottír pizsamában lézengeni a lakásban, valamit enni, ami akad. Fagyit, akár reggelire. Ázni a kádban, nem kapkodva hajat mosni.
Bambulni a tévére, újra elaludni. Abba az álomba… Ha választhatna… Mégiscsak ki kellene szaladni a kisboltba, mert elfogy a kenyér, és semmi kedve messzebb menni.
Róza kikecmergett az ágyból, és magára húzott valami otthoni cuccot. Ami legfelül volt a polcon. Mindegy. A kabát úgyis eltakarja.
Útközben eszébe jutott, hogy házimozit ígért a fiúknak mára, úgyhogy vett pattoggatni való kukoricát is.Mire visszaért, már mozgolódtak. Éhes vagyok! Mi lesz a reggeli? És az ebéd? Hol van a töltőm? Miért van ilyen hideg? Ugye ma nem megyünk sehova? Jaaj, még aludhattak volna egy kicsit.
Neeem, dehogy megyünk. Ma semmit csinálunk, vagy amihez kedvünk van. Juhuu! Róza kipakolt, és nekilátott a reggelinek. Nyoma sem volt a fél órával ezelőtti csendnek és szemlélődésnek, csak valahol messze lappangott elfojtott vágyai között. Már sietni kellett. Türelmetlenek. Vizet forralt a teához nagy lábasban.
Kikészítette a reggelihez a felvágottakat, sajtot, kenyeret vágott, még kakaós kalács is maradt, azt szeretik mézzel.
És ma hódolnak bűnös élvezetüknek, a kávénak. Azt is megígérte. Ma végre volt idő Starbucksot játszani. Habos-színes kávékülönlegességre vágytak. Róza habosra verte cukorral és kevés vízzel a pár kiskanál instant port. Azokból a rövid videókból tanulta. Aztán rétegezés: tej, kávéhab, tejszínhab, még karamellszószt is készített, azt csurgatta a tetejére.
Ámulva ült a három nagy madárfióka az asztalnál takaróba burkolózva, és cuppogva szürcsölték a kényeztető italt. Róza derűsen végignézett rajtuk, és leült melléjük. Megkeverte a sajátját, és belekóstolt a habos-édes mennyországba. Ez lehetne a neve. Vagy ennek a pillanatnak. Ami olyan ritka.
Próbálta beszívni minden érzékszervével a látványt, az érzést, az illatokat, az ízeket, hogy sose felejtse el. Emlékezzen rá, amikor már felnőttek, és nem is itt laknak, hogy itt ültek kedvesen, cukin, álmosan.
Vajon ők fognak erre emlékezni? Agyának egyik szegletébe véste nagy betűkkel a ritka idillt, hogy nekik azért jó is. Hogy mégiscsak ez lenne a lényeg. Hogy
itt vannak. Együtt. És tényleg klassz.
A fiúk átvonultak a nappaliba, bekuckolódtak a kanapéra, és máris követelték a filmet. Sorban pattogtak a kukoricák a mikróban, meleg testecskék takaróban gubbasztottak. Közben azért Róza elindított egy mosást, elpakolta a reggeli maradványait, és feltette az ebédet.
Most jutott csak eszébe, hogy ma még rá se nézett a telefonra. Nem is akart. Ez a valóság, és nem akart másról tudni.
Nem akart üzenetet, osztálycsoportot, idegenek véleményét, híreket, szörnyűségekről vagy ócska pletykákat. Nem hiányzott semmi.
Sőt egyáltalán nem akart semmilyen hétköznapi gondra gondolni, pedig önkéntelenül tolult a lista elméjében, elintézendők, jövő heti tervek. Nem, nem! Nem engedi be. Az agya sztrájkba kezdett, még a bevásárlólistát se tudta végiggondolni. Pihenni akart. Nyugit végre. Nem fért bele semmilyen új információ. Dugig volt.
A vasárnap a pihenésé. És most pihen… Fogjuk rá…
Persze volt reggeli, ebéd, takarítás, de a hétköznapi rohanásnál azért nagyságrendekkel jobb. Szóval ilyen, amikor nem nyom agyon a stressz. El tudná viselni minden nap.
A film kedves, jókedvű, Róza is ott ragadt néha. Jó lett volna belefeledkezni, de ha már a gyerekek kint ültek a nappaliban, ki kellett használni, hogy beszabadulhat a szobájukba úrrá lenni a káoszon. Legalább nagyjából.
Mire elkészült az ebéd, a lakás otthonná alakult. Leves és öblítő illat, viszonylagos rend, nem az az átjáróház, mint a hétköznapok kuszaságában. Még a fotelben egész héten felgyűlt tiszta ruhákat is sikerült elpakolni.
Amikor újra körbeülték az asztalt a konyhában, a ragyogó nap elé lassan egy valószínűtlenül sötét vattafelhő kúszott be, élesen elvágva az előtte makulátlan kék eget. A bodorított fellegek széle fényesen gomolygott, szürke és fehér vattacsomók vetekedtek egymással, ki takarja el elsőként a napot, s közben dörgött, dörgött kitartóan.
A kutya bánatosan löködni kezdte az ajtót. Bekéredzkedett. Ilyenkor lehet. Fél. A macska is beszökött, ahogy Róza kegyesen kinyitotta az terasz bejáratát, de önnön jogán, neki ne mondja meg senki, hogy hol a helye. Most nem morogtak egymásra.
róza szinte extázisban várta, mikor szakad le az ég. Mintha az elmosná a hétfőt és minden gondot, s örökké vasárnap maradhatna.
Különös fényben villódzott a konyha. Most eszmélt rá, milyen rég figyelt meg vihart, felhőket, vagy bármit igazából. Mint fiatalkorában. Amikor még nem volt ennyi teher.
Hogy tudott örülni egy esti vagy délutáni hangulatnak, ahogy a fények változtak a lakásban, vagy hóesésnek, egy sima szellőztetésnek, amikor a csípős hideg betolult a meleg lakásba, és beleborzonghatott a frissességébe.
Tavasszal orgonaillatnak, télen a fenyőfa világának.
Mostanában meg csak végigrohannak a napokon. Az életen. Meg akart állni. Élni. Levegőt venni.
Széncinegék csipegették a teraszon felejtett napraforgófejet. Zöldek, színesek, rebbenők.
Sűrűn kopogott az eső a tetőn. Bent diót törtek az esti aranygaluskához a sárgás fényű égő alatt. A játékosdoboz is előkerült. Róza végtelen vasárnapokról álmodott. Az se baj, ha zuhog.
Kifogyhatatlan bögrékből kávéztak, összebújva filmeztek, macskát dédelgettek, végtelen társaspartit kezdtek, és a nap nem esett le a fák mögé soha-soha, de csörög a vekker… csörög a vekker…
Kiemelt kép: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
