Eszembe jutottál, Mami. Így hívtalak. Bevallom, ritkábban jutsz eszembe, mint a Mama, de hát vele több időt adott az Élet. Te hamar elmentél, úgy értem, kicsi voltam még. Nem kevésbé elevenek az emlékeim, csupán kevesebb van belőlük. Mikor eszembe jutsz, először mindig ugyanaz a kép ugrik be: a régi házunknál, a hátsó kertben ülünk a padon, és Te Pinokkiót olvasol nekem egy régi mesekönyvből. Valahol még itt van az a könyv a polcon… Ragaszkodtam hozzá, hogy velem jöjjön, mikor ideköltöztem, így vele együtt egy kicsit Te is velem maradtál.
SpiritualMom – Lélekerő Coaching írása.
Félve keresem meg az ütött-kopott könyvet, hiszen az ember ritkán érzi azt, hogy készen áll az emlékek felelevenítésére. Meg is van. A mesére már nem nagyon emlékszem, a képekre annál inkább, melyek akkor számomra kicsit félelmetesnek és titokzatosnak hatottak. Emlékszem, volt benne valahol egy vonalrajz egy nagy halról. Találomra kinyitom valahol. Pont a halas képnél. Ilyen nincs! Megszédülök. A rajz elhomályosodik, a betűk összefolynak.
Mondani akarsz valamit, ugye, Mami…?
Megadom magam. Hát legyen.
Elvonulok az egyedüllét nyugalmába és a megsárgult, édeskés illatú oldalakat lapozgatom. Nagyon rég nem merültem el az emlékeidben, Mami. Nem könnyű átengedni magam az érzésnek. Lehunyom a szemem, próbálom visszahozni azt a pillanatot, ahol együtt voltunk.
A régi udvar, félig vakolt fal. Ülünk a padon, én szorosan melletted.
Még most is hallom a hangod: kissé remegő, alázatos, csendes és simogató. Megnyugtató. Sosem hallottalak kiabálni vagy idegeskedni. Bármit is hozott az élet, alázatosan, csendesen tetted a dolgod.
Emlékszem, az utolsó időszakban nálunk laktál a betegséged miatt, amiből 7 évesen csak annyit értettem, hogy nem ehettél édességet. Mikor apu nem látta, tőlem kértél egy-egy kocka csokit. És én persze adtam, mert aki szeret, az ad. Ha apu látta volna, haragra gerjedt volna.
Emlékszem, sokszor volt ideges és türelmetlen veled, de te akkor is szeretted, magányosan és rendíthetetlenül. Akkor még nem tudhattam, hogy az ő türelmetlensége csak tehetetlen és feltorlódott szeretetének torz és szomorú kifejeződése volt, ami nem téged bántott igazán, hanem őt magát.
Bár tudtad volna, hogy az édesség soha nem tölti fel a szeretés hiányát, nem ölel helyettetek, nem teszi kimondottá a kimondatlant. Bár apu is tudta volna – akkor ő se cipelte volna tovább ezt a mézédesre cukrozott, tehetetlen űrt.
Aztán egy nap meghaltál. Papánál voltam akkor, így apu telefonon mondta el a szomorú hírt.
A hangja akkor nem volt ideges, inkább csendes és fáradt, ami szinte már ijesztőbb volt, mint maga a tény, hogy már nem vagy. Csak álltam ott szótlanul, gyerekként, a kagylóval a fülemen, nem tudtam, mit kellene mondanom, és az ablakon át bámultam a szélben meghajló magas fenyőket. Különös, milyen részletek maradnak meg az ember emlékezetében.
Nem sikerült sírnom, és nem értettem, miért, hiszen azt kellett volna tennem – emiatt pedig bűntudatom volt. A következő emlékem, hogy lehajtott fejjel sétálunk, és mindenki feketében. Akkor tudtam meg, hogy a temetés legkegyetlenebb pillanata az, mikor a szerettünkkel elindulunk az utolsó sétára.
Azt viszont csak szülőként értettem meg, miféle jóvátehetetlen hiány maradt aznap apám szívében. Sok év elvesztegetett ideje és bűntudata tömörült benne néma kővé.
Ez a kő most nálam van, hiszen ez az élet rendje. De én már nem rejtem el. Inkább ismerkedek, barátkozom vele. Megtisztítom a megbánás árnyékától, és apránként a szeretet és megértés virágaival díszítem ki, hogy azok gyökere a kemény követ idővel élő földdé lényegítse át.
Kevés időnk volt együtt, Mami, de az a néhány kép is fontos, mert általuk már tisztábban látom a történetet. A terhek öröklődését. Mert nem a betegség öröklődik, hanem a megélés és a kifejezés hiányának terhe. Ezért vállalom újra meg újra, hogy visszatekintsek és elmerüljek az emlékekben: hogy megtanuljam általuk, miként ne cipeljek tovább se űrt, se köveket.
Csak azért fordulok annyiszor hátra értük, hogy újra és újra megvilágítsák az utat, ami előttem van.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
