Jógaórák

A kedvenc kávézónkban ülünk, a téma ugyanaz. Nekünk sikerült, nekik még nem. Mindketten küzdünk, ugyanabban a mókuskerékben vagyunk. 

Bedőcs R. Anikó írása.

A szülésem után másfél évvel kezdtem újra jógázni. Régebben egy barátnőmmel jártam, mert sehova nem szeretek egyedül menni. Tudom, a jóga csoportos alkalom, én mégis nehezen vettem rá magam barátnő nélkül. Itt ismertem meg Jankát. Rendszeresen mi voltunk az elsők, és jól elhúztuk a jóga utáni hazaindulást is. Közben csacsogtunk.

A jóga nem tartott sokáig. Rövid kísérlet volt arra, hogy újra egyenesen álljak, kicsit formásabb és izmosabb legyek, és oldjam a stresszt. A lelkesedésem akkor párolgott el, amikor Jankáék elköltöztek az agglomerációba. Kötetlen találkozásainkat ez nem befolyásolta, de már nem járt jógázni a belvárosba.

Formásabb, izmosabb, vékonyabb nem lettem, de szereztem egy igazi lelki társat. Amit mindketten utáltunk, az hozott minket össze. Nem bírjuk, hogy a barátainkat csak egyetlen dolog érdekli: mikor lesz már baba a hasunkban? Bárhogy is indul egy-egy beszélgetés, a vége ugyanaz:

hol tartunk a nagy projekttel, mit mond az orvos, mikor lesz már ebből kézzel fogható gyerek. A lelkünk senkit nem érdekel, csak a méhünk, és ami abban van vagy nincs.

Jankáék évek óta az első babáért küzdenek, mi kicsit szerencsésebbek vagyunk, bőbeszédű totyogósunk vár testvérre. Az ő jelenléte mindig felvidít, mikor kicsit összetörök az újabb kudarc miatt.

Sokszor úgy érzem, mi sem találunk különb témát. Amikor vizsgálatra megyünk, előbb hívjuk egymást az eredményekkel, mint a férjeinket. Találkozásaink alkalmával megbeszéljük a ciklusainkat, a protokollt, ami az újabb próbálkozást meghatározza, és a legfrissebb leleteink eredményeit. Szakértőként azonnal diagnosztizáljuk egymást. Felkészülünk hogy a következő vizitnél mit fog mondani az orvos. Ritkán tévedünk.

Idővel rájöttem, mi nem csak erről tudunk beszélni, nem csak a két “potenciális anyajelöltet” látjuk egymásban. Nagyon sok egyéb témánk van. Felfedeztünk számtalan közös vonást.

Janka szeret olvasni, sajnos ez az ismerőseim nagy részéről nem mondható el. Könyvek terén teljesen hasonló ízlésünk van. Emellett kifejezetten szeret vasalni. Megnyugtatja, kikapcsolja. Most komolyan; létezik még egy ember, aki ugyanolyan buggyant, mint én, hogy a vasalás az egyik hobbija? Igen; az én kedvenc, drága barátnőm, Janka.

A férjeink még nem találkoztak, de mi tudjuk, hogy ők is egyformák. Vagy csak mi látjuk így? Ki tudja.

Ez a harc amiben vagyunk, nem egyszerű. Gyakran érezzük kilátástalannak a helyzetet.

A kudarcok után újabb vizsgálatok, új diagnózisok. Érzelmi hullámvasút az életünk. Mindig fellobban egy kis láng, egy apró remény, amitől az egekben járunk. Biztosak vagyunk abban, hogy legközelebb minden rendben lesz. Mégsem úgy alakul, és a szakadék amibe zuhanunk mindig mélyebb, mint az előző.

A családjaink, a barátaink mind jót akarnak. Mindenki támasz akar lenni, érteni akar minket,. Biztosan tudom, hogy a rengeteg kérdés mögött nem a bántás lappang. Őszintén akarják, hogy sikerüljön, minket a sok kérdés mégis felzaklat.

Újra és újra válaszolni, elmondani mindig ugyanazt. Éveken keresztül mosolyogva közölni a tényt; “nem, még mindig nem”, vagy “igen, de sajnos angyalka lett”. Nagyon megterhelő.

Ebben a harcban kell, aki fogja a kezünket. Természetesen elsősorban a párunk. Akiket bánt, hogy nem tudják átvenni a fájdalmunkat. Akiknek ugyanúgy gyötrelem minden sikertelen próba vagy veszteség. Azonban nincs méhük, és nincs női lelkük. Sokszor nekünk kell bennük is a lelket tartani, miközben mi is össze vagyunk törve. A veszteség nekik is szenvedés, de másképp élik át, mint mi nők, akiknek a testével mindez megtörténik.

Ilyenkor jön jól egy barátnő. Egy igazi barát, aki mellett talán pár éve csak elsétáltunk volna, aki első benyomás alapján lehet, hogy nem is a mi világunk. Egy nap az élet egymás mellé sodor, beszélgetünk, és rájövünk, hogy a lelkünk szomorúsága ugyanaz, a harcaink azonosak, a bizakodásaink egyformák.

Minden telefon, minden gyors üzenet a terheink megosztása. Kilépünk a rendelőből, és elég egy rövid hívás, fél szavakból értjük egymást.

Megnyugtat, hogy van akinek elmondhatom azt is, amikor nagyon fáj. Nem kell magyarázni, tudjuk mit érez a másik, mert már átéltük. Elmeséljük az aznapi vizsgálatot, nevetünk egy jót a saját önsajnálatunkon, és ezzel könnyebbé válik minden. Mire hazaérünk kicsit megnyugszunk. A férjeink egy-egy erős nőt látnak, akik mosolyogva harcolnak.

Tudom, a következő próba – ami sorsszerűen nagyjából ugyanakkor lesz – sikerül. Jankával társak vagyunk a várakozásban, a kismamaságban is. Sokszor látom magam előtt, ahogy a gyerekeink majd szétbontják a lakást, miközben mi egy csésze kávé mellől, kimerülten nézzük őket.

Másfél évvel a szülés után újra elmegyek jógázni. Lefogyok, megizmosodok, egyenes lesz a tartásom, és az összes addigi stresszt feloldom.

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: freepik