Emlékszem arra a szürke, borongós napra, tisztábban, mint kellene. Csak ültem a szépen kitakarított albérletben – ahonnan pár hete költözött el a férjem, mert úgy gondolta, hogy házasságunk harmadik évében egy nálam nyolc évvel fiatalabb lány mellett fogja megtalálni a boldogságot. Nem maradtak együtt, mondanom sem kell, de akkor még úsztak a szerelemben – én meg az adósságban.
Törteli Eszter író, coach, önismereti tréner írása.
Mert a házasságunk alatt sorra felvett hiteleket nem vitte magával, az természetesen az én nevemen volt. De az autómat azért elfelejtette visszahozni, s mit ad Isten, karambolozott vele hazafelé, majdnem totálkárra törte, neki pedig kutya baja nem lett. Az autómat pár nap múlva trélerrel visszahozta, így, hitellel terhelten. Nemes egyszerűséggel összetörve leparkolta az ablak alá, gyönyörű szimbólum roncsaként röpke házasságunknak.
Mondanom sem kell, mindenért én voltam a hibás, de ezt már akkor is a helyén tudtam kezelni. Tudtam, hogy mi volt az én felelősségem, ő pedig azt kezdett vele, amit gondolt. Azóta sem hallottam felőle.
Milyen furcsa, hogy valakivel együtt élsz évekig, s egyszer csak úgy válik köddé, mintha az egész együtt töltött idő csak a te képzeleted szüleménye lett volna.
Eltelt már pár hónap, s jött a rettegett karácsony.
Féltem, hogy életemben először teljesen egyedül töltöm majd. A család távol volt, amúgy sem voltam épp jó társaság, hiszen az önsajnálat még sebtapasz volt a lelkem sérüléseire, mellette kerestem a másodállásokat és a kiutat az élethelyzetemből.
Átszámoltam az utolsó párezer forintot a pénztárcámban, s konstatáltam, hogy ennek ki kell tartania januárig, nincs felesleges költekezés.
Lefeküdtem az ágyra, és vártam a csodát, megmentőt, bárkit, aki átsegít a helyzetemen. A könnycseppek végiggördültek az arcomon, s a frissen mosott ágyneműhuzatba költöztek.
Az éj leple lassan betakarta a tájat, s az ablakon át kémlelve messziről be-be láttam más otthonokba, ahol boldog családi körben bontogatták az ajándékokat.
Hirtelen belém ütött az érzés: a karácsony nem az, ami kint van, hanem az, ami bennünk él.
Letöröltem a könnyeim, összeszedtem magam, leszaladtam a sarki éjjel-nappaliba, vettem pár olcsó alapanyagot, csináltam egy egyszemélyes vacsorát, megterítettem szépen magamnak, kiraktam a kis húszcentis asztaldísz karácsonyfámat, s beraktam magamnak alá egy tábla csokit, mert másra nem tellett már. Megnéztem a tévében, hogy idén hogyan reszketnek a betörők, majd lekapcsoltam mindent, az égősoron kívül.
Meggyújtottam egy gyertyát, s elkezdtem hálát adni mindazért, amim megvan. Mert attól, hogy párkapcsolatom nincs, még lehetek egyedül is boldog – sőt ez is kell, hogy legyen a cél, önmagunkkal békében és jóban lenni.
Hálát adtam, hogy van mit ennem aznap, hogy meleg otthonban alhatok, hogy élnek a szeretteim, s hogy egészséges vagyok. Hálát adtam a tanításokért, a feladatokért, a helyzetekért, amik rám vártak.
S egyszerre már nem is voltam magányos, hanem inkább hálás. Hogy meg tudtam adni magamnak azt, amit addig mástól vártam: az igaz hálát és szeretetet.
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
