Maga a nagyfőnök szól be értem, már ez gyanús lehetett volna: „Bejössz hozzám egy percre?”
András Adél írása.
Tíz éve dolgozom a cégnél, de sosem jártam a főnök irodájában. Nem illik össze a harmincas, drága öltönyös, testre szabott inges, milliós órás pasi és a századelő könyvtárszobáit idéző helyiség. Nehéz, sötét bútorok, zöld filccel takart, méretes íróasztal, aranyindás drapéria.
– Foglalj helyet! – mutat a hatalmas, fekete bőrfotelre.
Óvatosan leülök a szélére, nem merek hátradőlni, félek, elveszek benne, nem tudok majd felállni. Így viszont esetlenül, lábaimat magam alá kucorítva nézek fel az amúgy is magas főnökre.
– Gondolom hallottad, hogy fúzióra lépünk a MARDI Zrt.-vel.
Fúzió. Mily hangzatos. Az ebihal besétál a bálna gyomrába, egy test, egy lélek. A kis cég tulajdonosát kifizetik, kap hangzatos, kényelmes pozíciót, konkurencia elhárítva.
– Megkaptam a körlevelet. – Mit tegyek még hozzá? Gratulálok?! Mindig büszke volt a cégére. „Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” És a többi lelkesítő közhely: egy kis boldog, összetartó család, ahol a családtagok jelentik az értéket, stb. – Gratulálok! – teszem hozzá mégis halkan, sosem árt a főnök egóját simogatni.
– Nagy lehetőség ez. A MARDI segít megvalósítani a legmerészebb álmainkat, bevonzani igazán nagy ügyfeleket.
„Ügyfeleink hozzánk hasonló kis cégek, akikkel nemcsak üzleti, de baráti viszonyt is ápolunk, ez biztosítja számunkra, hogy évek óta kitartanak mellettünk.” A tavalyi vagy az azelőtti karácsonyi beszédében hangzott el?
Legalább velúrból lenne a böhöm fotel, ez a lakkbőr csúszik, mint a jég. Ha hátraengedem magam, csupasz lábam cuppanósan rátapad a felületére. Talán kicsit még előrébb kellene csúsznom; ha kiegyenesítem a lábam, és kihúzom magam, néhány centivel magasabbra kerül a fejem, nem kell ilyen nyakatekerten felnéznem a főnökre. A térd fölé érő szoknya sem segít a helyzeten, minden apró mozdulatra felcsúszik.
Mindig nadrágban járok, a csudának kellett épp ma szoknyát húzni!
Szorgalmas, lelkiismeretes diák voltam, mindig alaposan felkészültem. A kémia viszont sehogy sem ragadott meg, az elektronok és kovalens kötések csak hívószavak maradtak, nem találtam a kulcsot hozzájuk. Pali bácsi sajnos szeretett feleltetni. Én meg csak álltam a tábla előtt, vállam gyáván leengedve vártam a csapást, és próbáltam előmazsolázni a kevésbé rossz válaszokat elmém valamely, sosem használt fiókjából.
A torkomat fojtogató gombóc, a légszomj, a hirtelen szédülés, a megszégyenüléstől való félelem ugyanaz, mint harminc éve. Na ugye hogy nem változtam semmit, a kor csak statisztikai adat!
Közben a főnök szokatlanul kedves hangnemben beszél tovább, csúnya szavakat sem használ, lám-lám, tud ez normálisan is kommunikálni.
Mégiscsak meg kellett volna mosnom a hajam az este, teljesen rátapad a fejem búbjára, oldalt meg bekunkorodik, mintha becsavartam volna. A főnök divatos szamuráj-copfban a feje tetején összefogva hordja a haját. Fodrász Marika épp szabin van, a társa csúnyán elrontotta a frizurám. Szasszon hajam lett, mint Mireille Mathieu-nak a nyolcvanas években. Próbálom jobboldalt a fülem mögé simítani, így legalább aszimmetrikus.
– … úgyhogy, mivel a MARDI-nak van saját könyvelőcége, a teljes adminisztrációt kiszervezzük oda…
Elhallgat, várakozóan néz rám, mint aki arra számít, hogy befejezem a mondatot.
– Igen… – szólalok meg habozva, ez kicsit udvariasabb jelzése a figyelmemnek, mint az ühüm.
– Ebből következik, hogy a te munkaköröd is megszűnik.
Még mindig néz. Mire számít? Nem gondolhatja komolyan, hogy meg tudok szólalni!
– Értem, igen – indulok el lassan valami furcsa hiányérzettel a belülről párnázott tölgyfaajtó felé.
Hűséges vagyok, kitartok választottaim mellett, legyen az pasi vagy munkahely. A Z, Y, vagy kappa, vagy gamma, vagy mi a csuda generációnál teljesen hétköznapi a munkahelyváltás. Cserélgetik őket, akár a kedvenc bandájukat. De én ma is szeretem a Doors-t, a Gyíkkirály elkísér egy életen át.
Felhívom Mónit; hűségem élő bizonyítéka ő is, harminc éve vagyunk barátnők.
– Szia, ráérsz?
– Dolgozom, de mondd gyorsan! Mi történt?
– Megszűnt a munkaköröm. Értsd: kirúgtak, eltanácsoltak, lapátra tettek, kipenderítettek, kirakták a szűröm, offoltak, hogy divatos szóval is éljek.
– Jaj! Annyira sajnálom! – „Sajnálom!” – rájöttem, ez maradt le a főnök mondata végéről.
Nem tudunk sokat beszélni, ügyfélnél van, mégis elolvad a gombóc, nem szárad a torkom, tudok beszélni. Még mosolyogni is fogok, ha visszaérek az irodába.
Este hét után csörög Móni:
– Ne haragudj, csak most értem haza! Na, figyelj! Összedugtuk a fejünket Katával. Nemrég nyitottak egy női közösségi teret. Megmutattuk a babáidat a vezetőnek, örömmel várnak kézműves foglalkozások tartására.
– Engem?! Dehát az csak hobbi…
– Volt eddig. Most majd vállalkozás lesz, a tied, a sajátod. Kata majd intézi a könyvelést. És innen nem rúg ki, nem bocsát el, nem ment fel, nem tesz utcára senki. – Hallom, ahogy nevet.
A délelőtt óta mellkasomban tartott nehéz levegőt kifújva, vele nevetek én is.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
