Határok

Óvatosan hajtotta be maga mögött a kapu egyik szárnyát. A kora reggeli, csípős szél apró homokszemeket fújt a szemébe. Tekintetével végigpásztázta a strandot, és minden benyomást, mozzanatot megfigyelt, mintha egy kamera lencséjével rögzítette volna a vízparti világot.

Kupovits Annamária írása.

A bejárat melletti lángosozó ablakára rozsdás rács borult, mintha örök álmot bocsátott volna rá az előző éjszaka. Talán délelőtt fog felébredni, mire megérkeznek az első strandolók. Egy kőpad tetején hattyú tollászkodott, egy másik a homokban hagyta hófehér ruhája csipkéit. Az elhintett tollak apró vitorlásokként imbolyogtak a sekély partmenti vízben.

Iszap – és hínárszag töltötte meg a levegőt, és vastagon ráült a fűzfák hajlongó ágaira. Az augusztus forróságában kiégett fű szúrta a talpát, ahogy közeledett a tó felé. A távolban két úszót látott, fejük apró pontokká zsugorodott, ahogy egyre beljebb kerültek a strandtól. Vajon hol hagyták a ruháikat, tűnődött, aztán leült, és belefúrta lábfejét a nyirkos homokba.

Eszébe jutott az a hajdani nyár, amikor ugyanezt az utat járta végig a fiúval, akinek mindene volt a víz, a karcsapások, a hosszok és a távok.

Aki a pillangóban volt a legjobb, és a júliusi Balaton-átúszásra készült. Reggelente a hűvös vízben együtt tempóztak egy darabig, vele a bójákon túlra is merészkedett, nélküle soha. Amikor már hideg áramlatok kúsztak fel a mélyből, és a part riasztó messzeségbe veszett, rendszerint visszafordult.

A fiú tovább úszott, ő pedig többször is hátratekintve figyelte az apró, fekete ponttá töpörödő fejét. Néha muszáj túlmenni a határokon, súgta a fülébe a srác egy kiadós úszás után, már a parton szárítkozva. Egy törülközőn osztoztak az egyik szomorúfűz alatt, és hagyták, hogy a délelőtti nap égesse az arcukat. A válluk összeért, majd egymás hátának dőlve várták, hogy a nap eltűnjön a parti fák lombjai mögött.

Az a hét volt az utolsó a verseny előtt. Ezt akkor még nem tudta, mert a nyár vége is messzinek tűnt. Sokat esett az eső, a reggelek fülledt párába burkolták a tavat. A víz langyosan hullámzott a lábuk körül, ahogy megtették az első lépéseket a homokos partról indulva. A fiú a lépcsőkről ereszkedett a Balatonba, ott rögtön derékig ért a víz.

A hattyúk akkor is hófehér ruhát öltöttek, és olyan aprólékosan fésülték át terebélyes tollazatukat, akár egy fodrász a vendég haját.

Az úszóverseny napján a partról szurkolt a fiúnak, aki nem kapott helyezést, de az első tíz között ért célba. Együtt ünnepeltek, és azon az estén újra bemerészkedett vele a mélyvízbe. Látod, én ezt a pontot tűztem ki, nekem itt a határ, mondta nevetve a fiúnak.

Éjfél után úsztak ki a partra, szerencsére a ruháikat ugyanott találták, ahol hagyták, a fűzfa alatt.

A fürdőruha fázósan tapadt a testükre, az egyetlen törülköző, amit magukkal hoztak, gyorsan átvizesedett, ahogy nevetve magukra terítették. Ahogy a víz felől fújó, hűvös szélben ültek a homokban, és a tó túloldaláról integető, fényes pontokat kémlelték, a fiú elővett a hátizsákjából egy bicskát.

A tizennyolcadik születésnapomra kaptam a nagyapámtól, mesélte magyarázatképpen, aztán felállt és odament ahhoz a fűzfához, ami a ruháikat őrizte az úszás idején, és belevéste kettejük monogramját a kérgébe. Jövőre ilyenkor ugyanitt leszünk, és együtt nevezünk be a versenyre, mondta ő, és átölelte a fiú derekát. Már hajnalodott, amikor hazaindultak.

A verseny utáni héten a fiú visszautazott Pestre. Várta az egyetemi ponthatárok kihirdetését, nagyon szeretett volna bekerülni az orvosira. Azt tervezgették, hogy utána újra találkoznak. A terveket leginkább ő szövögette balatoni sétákról, nagy úszásokról, és a tó körbebiciklizéséről.

Két ponttal maradtam le, csak két ponttal, érted, mondta nyugtalan lázadással a hangjában, amikor utoljára beszéltek telefonon. Értett ő mindent, igaz, neki még volt egy éve az érettségiig, nem is nagyon tudott vigasztalót mondani. Aztán a fiú nem hívta többet, nem írt neki, az ő üzenetei válasz nélkül maradtak.

Már augusztus vége volt, és hajnalonta finom ködök ereszkedtek a víz fölé, amikor megértette, hogy nemcsak a nyár múlt el.

Állt a Balaton partján, és nézte a szürkéskék vízen táncoló tollpihéket. Úgy döntött, hogy megkeresi azt a fűzfát, aminek a kérgébe véste a fiú a nevük kezdőbetűit azon a nyári éjszakán. A fát megtalálta, de a kérgébe vésett nevüket már nem. A háttérben felharsant az első strandolók nevetése. Hazaindult.

nyitókép: Adobe stock