Az öreg kotyogó prüszkölése elnyomta a rádió halk duruzsolását. Rózsika nem bánta, úgyse figyelt rá, mit beszélnek, csak nem szerette a süket csöndet. Megszokta, hogy mindig zümmög a háttérben, és a visszatérő, jellegzetes szignálok rendszert csempésztek mindennapjaiba. Ránézett a kávéfőzőre. Enyhe mosoly suhant át évtizedek lenyomatával barázdált arcán a látványra, hogy még por sem telepedett rá. Türelmesen megvárta, amíg az utolsó cseppet is kiizzadja magából. Ráér, nem siet sehova.
Megkente a kenyeret vajjal, füstölt sajtot tett rá és paprikát. Csak egy kis darabot, az epéje már vacakol, de annyira kívánta. A kávéba édeskét csobbantott, hármat is, ha már….
Reggeli közben legeltette a szemét a konyha rendezett munkapultján és a foltmentes padlón. A korai élénk napsugár táncot járt az ablak előtti nyírfa levelei között. Csak mostanában vette észre, hogy minden nap, minden órában más látványba öltözteti a fény a jól ismert helységet, korábban sose volt rá ideje, hogy megfigyelje.
Most végre olyan a konyha, amilyennek ő szereti. Tökéletesen tiszta, rendezett. És egyedül az övé.
Aprócska szégyenérzet futott át rajta, hogy ezt merte gondolni. Aztán megnyugodott, úgysem tudja meg senki. Eddig nem volt semmije, Bandi nem hagyta, hogy elfelejtse akár egy percre is: ez az ő lakása, Vágány András mérnök Úré. Ez állt a postaládán.
Korábban sose volt ilyen patika rend. Sosem élt egyedül.
Nagyon fiatal volt, amikor Bandus elvette feleségül. Az apjától kérte ki azon a fényes, ijesztő tavaszi napon. Több mint ötven éve…
Snitt
Bandus büszke pillantása, ahogy körbemutat. Rózsika tátott szájjal bámulja a vadonatúj piros konyhabútort, áhítattal simít végig rajta, alig mer hozzáérni, sose látott ilyet. Gáztűzhely és modern hűtőszekrény. Nekik nem volt ilyen Alsófalván.
A polcokon csak néhány edény és tányér, az asztal meztelen. Majd ő otthonossá teszi Bandusnak – lelkesedik, s már tervezget is, de Bandus rászól, hogy mire van pénz, s mire nincs, majd ő megmondja.
– Megfogtad az isten lábát – suttogta a TSZ vezető, amikor megtudták, hogy András éppen neki udvarol, Rózsikának, aki a szomszédos faluból jár fel biciklivel. András idősebb volt jóval és mérnök. Kiküldetésbe jött ide a fejlesztéshez. Pesten nagy lakása volt már, mindenki tudta.
A többiek irigyelték, a szülők is bőszen bólogattak, hogy jó lesz, jó lesz a mérnök úr, rendes ember, nagy dolog, ha szerencsésen megy férjhez a lány. Rózsika is kihúzta magát, hogy éppen őt választotta a nagyvonalú férfi. Talán ez lehet a boldogság kezdete? – ámuldozott ártatlan lelke.
Alig ismerte Andrást, de izgatott volt és elszánt, és most itt van, tessék, ebben a modern konyhában a fővárosban. A többiek talán nem is láttak még ilyet, el sem tudják képzelni, mennyire más világ ez.
– Na, mit szólsz? Itt más életed lesz azért, mint ott, a világ végén. Bandi nevetve megborzolja Rózsika feje búbját, amikor keresi a csap alatt a vödröt, hogy majd ki kell vinni mosogatás után. Itt csatorna van, te buta lány!
Rózsika elszégyelli magát, hogy ezt se tudja, aztán hamar nekiáll sütni-főzni, takarítani, ahogy egy jó, szorgos háziasszonyhoz illik. Ezt várták tőle.
Bandus nem is akarja, hogy dolgozzon, eleget keres. Inkább várja itthon a takaros, fiatal feleség.
Akkurátusan eltörölgette a tányért és a karcsú kávéspoharat, elpakolta a szekrénybe. Végigsimította a pultot, a mozdulat végén megállt a konyharuhára támaszkodva és elgondolkodott.
Csinálhatna majd ebédre egy kis csirkepaprikást nokedlivel, azt megkívánta. Nem, inkább mégse, semmi kedve mosogatni utána, és órákig a konyhában vacakolni. Valami egyszerűbbet kellene.
Elsétálhatna a messzebbi boltig, vagy a parkba, az orvos is mondta, hogy többet kellene mozognia, minden nap friss levegő. De a gondolatra is elfáradt. A reggelek még valahogy könnyűek, aztán mégis megtorpan, és legszívesebben ki se tenné a lábát a lakásból. A szobából se. Csak feküdne egész nap, olvasgatva, köntösben tévét nézve, ide-oda csoszogva. Nem akart csinálni semmit.
Magdival se beszélt vagy két hete. Tudta, hogy Magdika haragszik rá, amiért nem segít az unokáknál. Nem mondta, ahhoz túl büszke, de Rózsika tudja.
Látja Magdi nagy, fekete szemében, összeszorított száján. A szemrehányást, a kérdést. De nem bírta rászánni magát. Nem megy.
Újra egész nap készenlétben állni, kisgyerekek után caplatni, ott főzni, mosni, etetni, ringatni, pépesíteni. Vagy ha idejönnek, szétpakolnak, kiöntik, összekenik, felborítják, hangoskodnak, nem lenne egy nyugodt perce sem. Nem. Ehhez már semmi energiája. Csak nyugalmat akar végre.
De ezt Magdi nem érti. Lujzi gyerekei már felnőttek szerencsére, neki még tudott segíteni. Magdika, szegény, mindig kimarad. De hát őt se lehet a végtelenségig gyötörni – mentegetőzött maga előtt is. És különben is, ő is egyedül csinálta végig, senki nem segített.
Talán figyelmeztetni kellett volna a lányait, hogy az ember, mármint a nő a gyereket magának szüli, úgy vállaljanak, és hogy… hát… nem is lesz könnyű. De neki se szólt senki.
Snitt
Azok a puha kezecskék és lábacskák. Felé kalimpálnak. Rózsika riadtan figyeli a kis ember tétova mozdulatait. Most már tőle függ az élete. Bizonytalanul nyúl feléje. Fogalma sincs, mit kell vele csinálni, de ezt várják tőle, hiszen már anya. Tudnia kell. Mások is tudják. Tényleg tudják? Vagy csak úgy tesznek ők is?
Lujzi volt az első, aztán született Magdika.
Napokig nem lehetett hozzászólni Bandihoz, hogy Magdika sem lett fiú. Este eltűnt az Árnyasban, és mikor hazatántorgott, átnézett rajtuk. Rózsika szégyene, hogy nem szült fiút.
Ezt várta tőle, és még erre sem volt képes. Több gyerekük nem lehetett, csak ennyi szoba volt. Ismerősök gratulálnak, Rózsika meg engedelmesen mosolyog, mintha minden rendben lenne. Végül bele is rázódik. Szoptat, ringat, levegőztet, pépesít, Bandit meleg vacsora várja.
Hej, de kényelmes életed van az én lakásomban, asszony! Neked aztán nem sokat kellett ezért tenned, csak bele kellett ülni a jóba!
Bandi sokszor elmarad az Árnyasban, és későn ér haza.
– Megcsináltad velem a szerencséd, ugye? Kivakartalak a koszlott faluból, és most itt uraskodsz! Kilenc óra van, Rózsika Bandi ingeit vasalja. Közben reménykedik, hogy Magdika nem kel fel annyit éjjel, nem sír sokat, mert azért is ő fog kapni.
– Én meg dolgozom látástól vakulásig, hogy minden meglegyen, amíg itt mereszted a segged. Rózsika tudja, hogy kár vele ilyenkor vitatkozni, ráhagyja, pedig koszosak otthon se voltak, nem voltak gazdagok, de enni azért volt mindig, vágtak disznót, krumplit is termeltek, az apja tűzoltó volt.
Rózsika gyerekkorától segített az állatok körül, aztán anya…anya… Miután eltemették, ő vette át a helyét a családban alig tizennégy évesen, majd elkerült a TSZ-be.
De Bandit nem érdekli úgysem, csak hajtja a magáét, hogy nélküle semmire se menne. Lujzi már az óvodában, meztelenre vetkőztetve kell átadni a síró egyéves Magdikát a bölcsödében. Kicsit megsajnálja, hogy olyan keservesen néz vissza rá a nagy fekete szemeivel. De nem bírja tovább.
Nem bírja a négy falat. Nem bírja a monoton napokat, nem bírja Bandit hallgatni, hogy ingyenélő. Legalább napközben legyen máshol.
Talált is egy irodai állást a gyárban. Bandi persze mindennek elmondta, hogy milyen anya az ilyen, de nem tudta visszatartani. Ködös kora reggel zötykölődik a tömött buszon, végre magában lehet.
Tényleg nem ment sehova egész nap. Cinkosan kacsintott össze saját magával, hogy nem csinálta, amit az orvos mondott. Amit elvárnak tőle. Csak azért se! Most ehhez volt kedve.
Nézte a házfelújítós műsort, derűs családok gyönyörű otthonait. Ott mindig olyan szépen beszélnek egymással, és könnyűnek tetszik az élet, szinte játéknak, minden sikerül, és boldogan élnek, amíg… Kipattogtatott egy kukoricát a mikróban. Azt ropogtatta.
Vacsora után felmosta a konyhát. Megszokásból. Nem mintha igazán koszos lett volna, csak szerette nézni, ahogy lassan száradnak fel a vizes csíkok, és a felmosó illatát. Jó sokat tett a vödörbe, hogy erősen belengje a lakást a tisztaság és a rend.
Most végre nem trappol bele senki, és minden úgy marad, ahogy hagyta.
Megint az a szégyenérzet. Bandus meghalt már három éve, a lányok meg kirepültek. Tán szomorkodni illenék. Azt várják tőle.
De nem érez szomorúságot, akárhogy erőlködik, csak fáradtságot és nyugalmat, hogy végre nem kell senkinek ugrálni, és nem kell senkire figyelni. Maga lehet magában.
De ezt soha nem vallaná be senkinek. Nem értenék úgysem. Lelketlennek gondolnák, talán egyenesen gonosznak. Pedig csak elfáradt. Iszonyatosan. Az a sok év…
Snitt
Rózsika hamarabb elkéredzkedik azon a napon a főnökétől. Megígérte Lujzinak, hogy elhozza a kisunokát az oviból, hogy Lujzi el tudjon menni a tornára. Amikor a lakásba érnek Blankával, nem bírja nézni a mosatlant, rendbe vágja a konyhát.
Hagyott otthon ragulevest Bandusnak friss kenyérrel, nem kell sietnie, van mit ennie. Aztán hívja Bandus, kicsit furán beszél és türelmetlen. Akkor már ő is tűkön ül, és várja, hogy Lujzi visszaérjen. Szűkül a rés az erekben. Meg-megakad az áramlás. Nem találódnak a szavak, akárhogy keresi Bandi.
Hát hogyhogy nem jutnak eszébe sima szavak, meg összekeveri őket? Rózsika hívja a mentőket. Sokára érkeznek meg. Addigra Bandi eszméletlenül elvágódik a folyosón.
Rózsika nem tud vezetni, Bandi sose engedte volánhoz, nem tudja bevinni a kórházba. Talán a taxi gyorsabb lett volna, de akkor eszébe sem jutott idegességében.
Megmondta az orvos is, hogy ne dohányozzon annyit, és a sok zsíros étel! És most itt van, tessék! Bandi dühösen néz a rá nyomorult kórházi ágyból féloldalas arcával, mintha Rózsika tehetne róla, vagy a szánalmas kórteremről.
A orvos elmondja a lehetőségeket, otthonban is tudnak helyet szerezni, nem lesz képes ellátni magát, a fél oldala lebénult, újra kell tanulni beszélni, valamennyire tud majd járni, ha szorgalmasan gyakorol. A gyógytorna segíthet és a logopédus.
Nem, nem! Rózsika tiltakozik. András az ő férje, neki kö-te-les-sé-ge ápolni! Szó sem lehet róla, hogy magára hagyja valami idegen helyen vadidegenek között! Ezt is várták tőle. Hangosan bizonygatja mindenkinek, hogy ő ilyet sosem tenne az Urával. Harminchét éve együtt élnek!
Biztos Bandus is megtenné érte! – nyugtatja magát a gondolattal, de fájdalmasan felvillan a gyerekágy időszaka egy pillanatra… annyira egyedül volt.
Rózsikát korengedménnyel nyugdíjba engedik, a főnök barátságosan megpaskolja a vállát, hogy végre pihenhet, Rózsika, és azt csinálhat otthon, amit csak akar. Rózsikának furcsa érzése támad erre a mondatra, de csak udvariasan mosolyog.
Hazaérnek a kórházból, megszokják az új helyzetet. Bandus dirigál, Rózsika szolgál, annyira nem is új. Bandus elüldözi a gyógytornászt, nem hajlandó a logopédussal gyakorolni, Rózsika pironkodik előtte Bandi miatt, így ő is elmarad.
Óramű pontossággal folynak a végtelen egyforma napok. Rózsika etet, mosdat, kacsát ürít, párnát igazít, tolókocsit tologat.
Néha leülne, ha megetette, elrendezte, de amint kényelembe helyezi magát, Bandus mutogatja, hogy kilóg a lába, takarja be, vagy melege van, állítsa a termosztátot, fordulnia kell, mozognia kell, figyelmezteti az étkezésekre.
Éjjel is átkiabálja a másik szobából. Tíz monoton év elsuhan. Magdinak is gyerekei születnek. De Rózsika alig látja őket.
Nem lehet Bandust magára hagyni, mert éktelen artikulátlan kiabálás lesz a jutalom. Rózsika is ágyhoz van kötve. Bandi ágyához.
A séták is elmaradnak a közeli utcákban. Rózsika nem bánja, már nagyon fáj a keze és a háta a nagy test tologatásától, a méhe kilóg a hüvelyéből.
Magdikáék elhozzák az unokákat néha, de Bandi hőzöng azon az új, érthetetlen nyelven, de azt mind értik, hogy nem örül semmiféle felfordulásnak, a gyerekek is megijednek.
Bizonytalan érzés borítja el Rózsikát, amikor látja, Magdi máshogy bánik a gyerekeivel. Valahogy közvetlenebb, melegebb. Az ő idejükben nem volt divat ez az odaadás. Csak meg kellett etetni és tisztán tartani őket, ezt várták tőle.
Magdika meg folyton kézben tartja, simogatja az unokákat. Kötődési problémákról és lelki sérülésekről beszél. De hát ő honnan tudhatta volna? Senki nem mondta.
A látogatások ritkulnak, Rózsika védi Bandit, hogy csak beteg, ne haragudjanak rá, nem tehet róla, meg lehet érteni, örüljünk, hogy legalább életben van – bizonygatja újra.
Nyugtalanságot hozott az este. Durva széllökések feszültek az ablaknak. Rózsika csak forgolódott az ágyában. Bosszankodott, hogy nem tud elaludni, pedig direkt nem kávézik már délután. Micsoda hülye idő! Ahhoz már fáradt volt a szeme, hogy a könyvet újra elővegye, és éles fényt kapcsoljon.
Kicsúszott a takaró alól, és az ablak elé állt. Valószerűtlenül fénylett a hold, tisztán látszottak a felhők, ahogy megállíthatatlanul úsztak… Nem! Rohantak a fekete semmibe. Mint Alsófalván, lányként. Hányszor bámulta a teliholdat! Hát persze! Telihold van!
Ugyanaz a Rózsika bámulja azt a nagy fényes elérhetetlen korongot. Hol van az a Rózsika? Nem is sejtette, hogy éppen itt lesz évtizedek múlva. Én Vágány Andrásné, született Kemencés Rózsa. Még mindig így mondta a nevét, saját magának is.
Lehetett-e volna más az élet? Ha választhatok? Ha én választok? Milyen lett volna az igazi Rózsa? Nem apám lánya, nem Vágány mérnök úr felesége, nem Magdi és Lujza anyukája. Csak Rózsa.
Elhagytam Rózsikát. Darabokban. Alsófalván, Bandiban, a gyerekekben, az irodában. Csak én maradtam. Vágányné.
Kiemelt kép:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
