Gondolkoztál-e már azon, hogy vajon miről fogunk beszélgetni, ha kirepülnek a gyerekek? Már most sincs túl sok közös témánk az aktuális gyermeknevelési kérdéseken kívül. Csak a napi rutin, a napi feladatok, óvoda, iskola, betegségek, miegymás. S hol vagyunk mi egymásnak?
Liszka Borka írása.
Mit fogunk magunkkal kezdeni, mikor már csak ketten lakjuk ezt a házat? Már most is úgy érzem, próbálsz elkerülni. Ha én lent vagyok, te fölmész a tetőtérbe. Ha nekem fönt akad dolgom, inkább lemész mosogatni. A szűk konyhában kikerülsz. Még véletlenül sem érsz hozzám.
Azért a reggeli kávét elfogadod. És én neked adom az utolsó kapszulát, mert tudom, még rémlik, hogy neked mennyire fontos.
Élünk, mint két idegen. Élünk társas magányban.
Én nem tudom, hogy mi jár a fejedben. Te nem tudod, hogy engem mi foglalkoztat. Te nem mesélsz. Én mondanám, de nem hallgatsz meg.
Nem olvasod el, amit írok. És te nem írsz nekem, hogy olvashassak. Sosem üzensz.
Kitartunk-e egymás mellett még 15 évig, kitartunk-e 10 évig, ki tudunk-e tartani még egyetlen évig is?
Mi köt össze minket a gyerekeken kívül? Mi fog összekötni, ha ők már nem kötődnek hozzánk ilyen szorosan?
Mikor megismertelek, azt hittem, sosem múlik el, velünk nem történhet meg. Azt mondtad, négy év. Állítólag négy évig él a vonzalom. A heves, a lángoló. Aztán lassan elcsitul, kihuny, mint az esőáztatta parázs. Kialszik, kihűl, végül elporlad. Elhordja a szél. Pedig milyen szép, amíg aranyló-narancsos színben villódzik, és milyen szomorú, mikor szürkévé, hideggé fakul.
Képzeld, egyszer, egy nyári szalonnasütés másnapján papírfecnit dobtam a hamuba. Néhány pillanat múlva lángra kapott a cetli. A tűz nem aludt ki teljesen, csak elszunnyadt. Elszunnyadt, mint télen a fák. Aztán feléledt. A tűz feléledhet, a természet is új életre sarjad. A szerelem?
Én nem ezt akartam, én nem így képzeltem.
Sosem gondoltam, hogy három gyerek után már nem fogsz meglátni. Pedig el sem híztam. Pedig egész jól tartom magam. Mások mondják. Te nem.
Nem tudom, mire vágysz. Te nem tudod, én mit szeretnék.
Az biztos, hogy nem azt a cipőt, amit múlt karácsonyra vettél. Mintha nem is ismernél. Sosem tudtam olyan hatalmas sarkakon tipegni. A gyerekek előtt sem.
Túl nagy lett közöttünk a távolság.
Már nem tudom ki vagy.
Néha arra riadok az éjszaka közepén, hogy egy ismeretlen szuszog mellettem.
Nap, mint nap arra várok, hogy megváltozik mindez, hogy olyan lesz minden, mint tíz éve, amikor még óránként felhívtál, amikor még elém jöttél a buszhoz, amikor még elkészítetted a reggelit. Amikor még láttál.
Nap, mint nap arra várok. Arra vágyom, hogy megláss újra. És nem tudom, hogy mit tegyek. És nem tudom, hogy meddig tudok még így élni. Társas magányban.
Nagyon fáj a közöny. Nagyon fáj a mellőzöttség. Nagyon fájnak a bárdolatlan szavak, kemény mondatok. Nagyon fáj, hogy nem tudsz szeretni. Egyedül vagyok melletted. Sosem voltam ennyire egyedül. És nem merek beszélni róla. Nem merek panaszkodni. Nem merek kérdezni. Nem merem szóba hozni. Félek attól, amit mondanál.
Mert nem értem miért, viszont érzem, hogy nem tudsz szeretni többé.
Vagy csak most nem?
Tudnál-e még? Lehetnénk-e mi ketten újraéledő parázs?
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: Adobe stock
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
