Bogi szeme ki van sírva. Csupa piros körbe, meg az orra hegye is. Mindenki látta, amikor bejött reggel az osztályterembe. Hamar körbement a gyerekek között, hogy miért. A szülei válnak. Csak Katival sutyorgott hüppögve a sarokban, ő a legjobb barátnője. Magdika messziről figyelte Bogit. Irigyelte. Bárcsak az ő szülei is elválnának. Akkor talán másképp… Gyorsan lesütötte a szemét, és a cipője orrát kezdte bámulni, nehogy valaki belelásson szégyenletes gondolataiba. Rossz gyerek vagyok. Csak a rossz gyerekek kívánnak ilyesmit.
A jó gyerekek sírnak emiatt. Mint Bogi. Bogi jó gyerek. Mert a jó gyerekek, mint a Bogi szeretik a szüleiket, és sírnak, amikor elválnak.
Én akkor nem szeretem a szüleimet?
De hát ilyet nem szabad! Apu is megmondta, hogy mi mindennel tartozunk neki Öcsivel, meg miattunk gürcöl annyit. Meg is kell puszilni, mert különben megrángat, meg szid, hogy hálátlan vagyok, meg hogy ne finnyáskodjak, meg hogy másnak nincs ilyen szép háza, és örüljek, hogy mindig van mit enni, mert neki nem volt, és még szép ruhám is van, meg hogy mit képzelek magamról.
Nem tudom, ez mit jelent. Mit lehet képzelni magamról? Magdika vagyok, első „A” osztályos tanuló, az Akácfa utca háromban lakunk. Mást nem képzelek magamról. Ezt sem képzelem igaziból, mert ez így van tényleg.
Anyut nem kell megpuszilni, anyut csak kerülni kell. Nem szereti, ha láb alatt vagyok.
A múltkor is odavittem a betűs gyakorlót, mert olyan szépen írtam, és meg akartam mutatni, de rá se nézett, csak kiabált, hogy összejártam a frissen mosott követ, mert én nem törődöm mások munkájával, és odafigyelni se vagyok képes.
Ő azt szereti, ha csendben vagyok, és nincs velem semmi gond, és apu nem veszekszik vele miattam,
mert rossz jegyet kaptam, mert bezzeg a Jánoska, a főnöke kisfia, na, az mindenből ötös, vagy mert elszakítottam a ruhám, vagy mert beteg lettem, mert nem vigyáztam eléggé, és azzal is csak neki kell bajlódnia.
Magdika elsőként ért haza, miután a napközi végén kiröppent az iskola kapuján. Egy leheletnyi szabadság a napban. Nincs iskola, és otthon is üres a ház. Most nem is tűnt olyan félelmetesnek.
Éhes volt. Elindult a konyhába, önkéntelenül lenézett a kőre, nincs-e frissen felmosva, mielőtt belépett volna, aztán jutott csak eszébe, hogy nincs is itthon anya, nem moshatott fel senki.
Kivette a kenyeret a tartóból, megkent egy szeletet, és tett rá felvágottat is. A morzsákat lesöpörte a tenyerébe, és a kukába dobta, nehogy leszidják miatta, hogy megint rumlit csinált. Anyu később érkezett nagy szatyrokkal, Öcsit is hozta az óvodából, hamar elnyelte a konyha. Magdi az emeleten ült a lépcső tetején Öcsivel, és várták, mikor mehetnek vacsorázni. Apu is hazaért, hallották az egyre erősödő morajlásból, aztán már tisztán kivehetően, amikor bejöttek a szobába.
– De hát kikészítettem ide reggel! Itt kellett lennie!
– Nem volt itt semmi.
– De mondtam is, hogy a kisasztalra tettem, a többi meg mellette volt felakasztva.
– Ne nézz már hülyének! Azt akarod mondani, hogy hülye vagyok? És rosszul emlékszem? Vagy vak?? Aki nem lát a szemével?? Itt van a két szemem, látod?? A kurvaistenbasznámeg!
Megmondtam, hogy nagyon fontos a mai tárgyalás, most így mentem nyakkendő nélkül, mint valami lelenc. Ehhez azért nem kell diploma, vagy százötvenes IQ, hogy rendesen odakészíts mindent! Most mit gondolnak rólam? Hogy egy rohadt nyakkendőre se telik? Nézzél rám, ha hozzád beszélek!
Anya szava elakadt a vészjósló hangokra.
– És mit keres itt ez a tányér? Mi ez az undorító kupleráj már megint? Még erre sem vagy képes, hogy rendet tarts? Semmire sem vagy jó! Csak tudnám, hogy minek tartalak egyáltalán…
Magdikában megállt a levegő. Most kapni fog, hogy otthagyta a tányért, ráadásul bent evett, és azt sem szabad.
– Engem biztosan örökbe fogadtak. Ők nem lehetnek a szüleim. – suttogta Öcsinek kétségbeesetten.
– Anya, anya! Magdika azst mondta, hogy öjökbefogadtátok. Azs miii?
Magdika elfehéredett.
– Micsoda??? Normális vagy? – anya és apa egy emberként fordultak felé.
Már nem veszekedtek. Egymás szavába vágva estek neki.
– Hogy mersz ilyet mondani?! Te hálátlan, te kis nyomorult senki! Látod? Mondtam, hogy milyen kis sunyi dög, egy kétszínű vakarcs. Ez teljesen hülye! Ennek a gyereknek semmi nem jó! Pedig mindene megvan, aztán mégis így beszél rólunk. Remélem, az iskolában nem mondasz ilyen baromságokat. Nehogy megtudjam!
Még jó, hogy itt van Öcsi, belőle még lehet rendes ember, ha nálad nincs is remény. Magdika… na, szép vagy. Te is csak a bajnak vagy – vetette végül oda megvetéssel anya.
Miért nem lett inkább ő is Bogi vagy Kati vagy Erika? Az ő nevüket szépen is ki lehet mondani. A Magdika olyan csúnya, ahogy kivetik magukból, amikor kimondják, olyan undorral, ahogyan az ember két ujjal megfogja megbüdösödött felmosórongyot, és kicsapja az erkélyre.
Jó lenne eltűnni, láthatatlanná válni, világgá menni. Most azonnal.
De hát hova is mehetne? Erikáékhoz szeretett átmenni, három házzal odébb laktak. Az ő szülei még neki is örültek, nem csak Erikának, és Erika anyukája mosolyogni is szokott, és megsimogatja Magdika arcát is.
Próbált visszaemlékezni, mikor látta mosolyogni anyát. A boltban az eladó nénire, meg a szomszédnak, de az is… nem olyan volt.
Nem olyan, mint Erika anyukájának a mosolya, amitől annyira meg lehet nyugodni, és eltűnik az szorítás ott belül legalább egy kis időre.
És az Erika bármikor odabújik az anyukájához, ő meg ölelgeti, az apukája meg megtapsolja, hogy tud bukfencezni. Sokáig kutatott emlékei között, hogy mikor ölelgette vagy vigasztalta anya vagy apa. De semmi nem rémlett. Biztos ez is azért, mert rossz vagyok és hálátlan, és a jóra direkt nem emlékszem.
Egyszer talált egy régi képet, ahol még kisbaba volt, és akkor anya karjaiban volt, és anya mosolygott is, úgy igazán, mint az Erika anyukája. Sokáig nézegette. Szóval akkor volt ilyen. Miért nem emlékszik?
Elképzelte, hogy még most is kisbaba, és még szeretik, megnyugtató ölelés veszi körbe. Miattam van ez is! Mert mindent rosszul csinálok. És miattam romlott el minden.
Miért nem tudok jó lenni, mint Bogi meg Erika meg Jánoska? Akkor engem is szeretnének.
Reggel ráérősen sétált az iskola felé lustán lepottyanó esőcseppek között. Egy szuszogó sárga busz zavarta fel a terebélyes pocsolyát a megállóban. Nagykabátba burkolózott utasok tolongtak az első ajtónál. Jó lenne felszállni, és elindulni, bármerre is megy – gondolta Magdika.
Próbálta kibetűzni a hosszú városnevet a fénylő feliraton, de még nem tanulták az összes betűt. De mindegy is, csak vigyen innen jó messzire.
Egy másik családba, az igazi szüleimhez, ahol az anyu mosolyog, apu meg örül a négyesnek is, és hogy tudok bukfencezni, de akkor is, ha nem. Valahol várnak, és ők is szomorúak, hogy nem vagyok velük.
Mi lenne, ha tényleg felszállnék? És iskola után nem mennék haza? Nagyon kikapnék! De mi van, ha nem is keresnének? Fel sem tűnne senkinek, hogy Magdika nincs otthon?
Talán még örülnének is, hogy megszabadultak tőlem. Önmagáról megfeledkezve bámulta a járda széléről, ahogy elnyeli a tömeget a hosszú jármű, és végérvényesen bezáródik az ajtó. Hangos erőfeszítéssel indult neki a nagy test. Magdikát elöntötte a reménytelen szomorúság, hogy ő mégiscsak itt maradt.
Engem senki se szeret – vonta le a végső következtetést. Jó lenne gyorsan felnőni. Akkor csinálhatnék magamnak saját családot, olyat, amilyet csak akarok.
És én majd megsimogatom a kislányom fejét, és adok neki jóéjt puszit, és fogom a kezét, ha fél a sötétben, és megnézem a betűs füzetét, még társasozok is vele, olyannal, amivel ő szeretne. Lenne kutyánk is, és együtt sétáltatnánk, közben beszélgetnénk meg nevetnénk, hogy milyen kis aranyos, ahogy ugrál, és nem lenne baj, ha morzsás az asztal, vagy ha a kutya beszökik a szőnyegre.
Addig is fel kellene szállni arra a nagy sárga buszra, ott jön a következő! Vagy holnap.
Holnap már felszállok úgyis, addig még kibírom valahogy.
nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
