„Köszönjük, majd értesítjük.” Ha azzal lehetne milliárdokat nyerni a lottón, hogy eltaláljuk, melyik az az öt mondat, amely egy állásinterjún elhangzik, tuti ezt húznám be elsőként. Ha pedig nyernék, most nem kellene az egyetlen magassarkúmban tocsogva lépkednem a negyvenkilences villamos megállója felé.
Kaiser Vivien írása.
Ernyőt legalább hoztál magaddal – veregetem meg képzeletben a vállam – és hosszú hetek óta először valami régi, ismerős érzés bukik fel bennem. Nem, nem a szánalom, nem is az elkeseredettség, de még csak a düh sem. Büszkeség, ez az!
Húsz éve még azt gondoltam, egészen más dolgokra leszek büszke negyven felett. Mondjuk azt is gondoltam, hogy negyven felett már nem is élnek emberek.
Ha néha végig nézem a sikereim képzeletbeli polcát, a gimis kerületi bioszverseny, az iskolai szavalóverseny megosztott elsőhelye és a legutóbbi munkahelyem karaokee versenyének „csendes mikrofon” díja mellett azért ha szűkösen is, de elférne még pár elismerés.
Vagy legalább egy új munkaszerződés.
Eszembe jut, hogy a főnököm még poénkodott is, hogy nem a karaokee versenyen nyújtott kínos teljesítményem miatt válnak meg tőlem:
„Te is tudod, milyen a gazdasági helyzet, hiszen pénzügyes vagy.” „Nem a teljesítményeddel van a gond.” „A gyerekek miatti juttatások meg az a sok szabadság.” „De a férjed jól keres.” „Nekem sem könnyű, hidd el.”
A felmondási időm alatt többször kielemeztük a jól kereső férjemmel a kirúgási érvelés legszánalmasabb pontjait. Az ő kedvence a „pénzügyesként átlátod a gazdasági helyzetet” volt, nálam viszont a „nekem sem könnyű” vitte a prímet, amely annál komikusabb volt, minél gyakrabban gondoltam bele: mennyi volt a cég aktuális havi profitja.
De jó lenne egy kávé!
Még tíz perc a villamosig. Ha beszaladnék a megállóval szembeni Kelet kávézóba, ahova azóta vágyom, hogy ideköltöztünk, és elvitelre kérném a capuccinót, akkor talán visszaérnék.
De tuti beszólna a sofőr, hogy kávéval nem lehet felszállni, akkor is, ha tető van rajta, de így akár sétálhatnék is. A következő megállóig meg is innám. Ez jó lenne, ha nem esne az eső. Meg ha nem mennék időre Bendéért az oviba. Mindegy, majd máskor.
– Miért kell oviba mennem, te úgyis folyton itthon vagy?! – cseng a fülemben a fiam reggeli mondata. Minek az embernek ellenség, ha van egy négyéves gyereke?
– Anyának munkát kell találnia, hogy meg tudja nekünk venni karácsonyra az ajándékokat – oktatja ki Hanna az öccsét.
Hát igen, prioritások. Hannának az Elzás tornacipő a lényeg meg a balett órák. Megértem őt. És irigylem. Nyolc évesen én egy fém tolltartóra vágytam, ami messze jobb, mint az, hogy legyen legalább egy minimálbéres állásom, ahol nem néznek le, ha a munkaidő végén nem egy újabb meetingre sietek, hanem haza.
Nyolc perc. Zöld a lámpa. Még igazán átfuthatnék legalább egy americanóért.
A jól kereső férjem szerint ne hagyjuk, hogy a gyereket befolyásolja a közösség szelleme. Így mondta: „szelleme”. Könnyű a férfiaknak, legyenek jól kereső vagy óvódás korúak: farmer, póló és ha néha rejtélyes módon nem lóg ki a lábujjuk a zokniból azt az isteni gondviselésnek tudják be. De egy nőnek kell az Elzás tornacipő meg a magassarkú, másként nem nézik nőnek. Negyven felett meg pláne.
Hat perc. Mondjuk egy dupla eszpresszó csak három korty.
– Gonosz kislányok boszorkánytánca – mondta egy anyuka a múlt héten a balett terem előtti padon magába roskadva. Nekem meg az jutott eszembe, hogy noha ez igaz, azért mégiscsak a kedd délután háromnegyed öt és háromnegyed hat közti időpont a kedvenc egy órám a héten.
Mivel a folyosót hozzám hasonló, bár jobbára nem munkanélküli szakadt anyukák töltik meg, pár részvéttel teli mosoly és udvarias köszönés bőven elég a kommunikációhóz.
A kinőtt pónilovas topok meg a Bogyó és Babóca könyvek is inkább az óra végeztével cserélnek gazdát, amikor egyik kezünkkel a gyerek tornadresszét, váltóruháját, kulacsát, másik kezünkkel magát a gyereket tartjuk.
Beszélgetni ekkor sincs sok sansz, mert tele a szánk a gyerek egy másik ruhadarabjával, egy fél kiflivel vagy egy frissen beszerzett Bogyó és Babócával. Ez tegnap mind megtörtént és közben végig arra gondoltam, inkább zabálok csigát nyersen, csak rá ne kapjon Bende ezekre a bogármesékre. Persze rákapott és nyilván az állásinterjú előtti napon kellett megismerkednünk Bogyóval, Babócával és az egész pereputtyukkal!
Ennek eredményeképp, mikor a HR-es ma arra kért, beszéljek magamról, nem kellett hozzá sok, hogy ne arról kezdjek el magyarázni, hogyan szabadítottuk ki az éjjel Baltazárt, a méhet.
Négy perc. Egy szimpla eszpresszót még a villamos ajtó csukódása előtt is letudnék húzni.
Lehet, a táskás szemeim miatt nem kapom meg ezt az állást sem. Vagy mert felvettem a jól kereső férjem nevét és ha már -né vagyok, biztosan van gyerekem is.
Ezt a találós kérdést mondjuk még egy HR-es is megugorja, és bedobja a családbarát munkahely címkét, hogy még merészebb hamis reményekkel távozzak az interjúról.
Tényleg ennyit számít a név? Nem hiszem, inkább mínusz tizenöt év vagy legalább tíz. Mínusz táskás szemek. Meg mimikai ráncok. Meg hogy fél négykor le kell lépnem, dolgozzak épp bármilyen világmegváltó projekten, mert Bende sikít, ha nem én megyek érte.
Erre mondják, a negyven az új harminc? Euroárfolyamban biztosan.
– Lehet, azért nem is hívnak be, mert úgy nézek ki a cv képemen, mint egy transzvesztita – siránkozom a jól kereső férjemnek egy újabb „magas kvalitásai ellenére most nem önt választottuk” email mellől.
– De szép transzvesztita.
Két perc. Az durva lenne, ha elkérném valamelyik vendég maradékát?
A villamos csikorogva fékez, mikor eszembe jut: hiszen Bendének ma fociedzése van! Akkor elég csak ötre mennem az oviba, szóval…
– Egy sütőtökös latte-t szeretnék kérni. Igen, sziruppal. És tejszínhabbal. Dupla eszpresszóval. Fahéjat is kérnék. Persze, itt fogyasztom. Semmi baj, ráérek. Kint ülök le. Már nem esik.
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
