Átszellemülten tekergetem a csípőmet a Despacitora, amikor feltűnik valaki a tömegben. Sötét haja, sötét szeme, szép arca van, nagyjából egymagas velem -igaz, egy szolid, 13 centi magas cipőt viselek. Ő is kiszúr engem, és elindul felém. Reflexből megigazítom a hajamat, és végig húzom a mutatóujjamat mindkét szemhéjamon, hogy letöröljem a felragadt szempillaspirált. Úgy kezdünk el táncolni, mintha egész este egymásra vártunk volna.
Közel hajol a fülemhez, és megkérdezi, honnan jöttem, majd elmeséli, hogy őt az Államokból küldték ide munka miatt.
– Ezek után nem merek megszólalni angolul – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Én egy szót sem beszélek magyarul, szóval kettőnk közül te vagy a jobb. Respect –feleli.
Iszunk néhány pálinkát – ezt az egy szót mégiscsak ismeri-, beszélgetünk, flörtölünk. Tökéletes összhangban mozgunk a parketten, és azon kívül is.
Jól esik a közelsége, felszabadító, hogy ő is ugyanolyan élvezettel (ordítva) énekel, és táncol, mint én.
Csak sejtem, hogy sok idő telhetett el, mert egyre kevesebb körülöttünk az ember, és egyre több üvegszilánk fúródik a cipőm talpába a ragacsos padlón. Kicsit sem vagyok még fáradt, a lábam sem fáj, és nem akarok hazamenni, amikor felkapcsolják a villanyt.
Ez mindig egy szomorú és utálatos pillanat. Nemcsak azért, mert vége a bulinak, hanem, mert kíméletlenül szembesít azzal, hogy nézek ki a többórányi, fülledt tánc után.
A fiú – szemtelenül fiatal – feladja rám a kabátomat, kézen fog, és határozott léptekkel elindul –valamerre.
– A Blahánál lakom –mondja.
Nem tudom, mióta élhet itt, de magabiztosabban közlekedik, mint én, aki idestova tizennégy éve. A New York Caféval szemben állunk, amikor azt mondja, megérkeztünk. Biztos vagyok benne, hogy félreértettem, mert ezekben az épületekben nem laknak emberek, de csak nem változtatunk irányt.
Úristen, tényleg itt lakik!
Egyre bizonytalanabbul mozognak a lábaim, ahogy tudatosul bennem, hogy a város egyik legimpozánsabb szállodájába készülök belépni. Összehúzom a kabátomat, pedig egyáltalán nem festek közönségesen, csak a kézfejem van szabadon. Próbálok halk és észrevétlen maradni, de ebben a cipőben mindkettő lehetetlen. Még a hallban meglátogatom a mosdót, kell néhány perc, hogy magamhoz térjek.
Az épületen belül majdnem annyit gyalogolunk, mint az utcán, mondanom sem kell, teljesen elvesztem. Mielőtt belépünk a szobába, figyelmeztet, hogy nincs rend. Persze, mindig, mindenki előre szabadkozik. Nos, ő nem túlzott.
Nagyjából úgy néz ki a helyiség, mint egy fast fashion üzlet próbafülkéje Glamour napok idején. Az hagyján, hogy ennyi ruhát, de ekkora hotelszobát – ez nem is szoba, hanem lakosztály – még életemben nem láttam. Az egész lakásom elférne a nappaliban – háromszor. Felmegyünk az emeletre (van emelet!), és befekszünk a valószerűtlenül fehér párnákkal megpakolt ágyba, ami olyan kényelmes, hogy megőrülök. Becsukott szemmel hallgatom a fiút, és finoman simogatom a hátát, miközben mesél.
A beszűrődő napfény könyörtelenül ébreszt fel. Furcsán érzem magam.
Általában egyedül, ha akarok, sem tudok elaludni, itt mégis egy pillanat alatt sikerült. Pánikszerűen nézem meg az időt, pedig egész nap szabad vagyok, nem vár rám senki. Fél hét -úgy egy órát alhattam. Ő meg sem mozdul, továbbra is egyenletesen szuszog mellettem –az amerikai álom testközelből…
Felöltözöm, összeszedem magam, és nyom nélkül eltűnök.
A szobából kilépve mindkét irányban hosszú folyosót látok. Nincs jobb ötletem, követem az „Exit” feliratot (pont úgy menekülök, mint az a kis figura a táblán), és beszállok egy liftbe. Azt ugyan nem figyeltem, hányadikra jöttünk fel, de legalább az biztos, hogy a nulladikra kell lemennem.
Ahogy kinyílik az ajtó, egy étteremmel szemben találom magam. Cseppet sem ismerős, kizárt, hogy erre jöttünk hajnalban. Visszafordulok, és elindulok felfelé a lépcsőn, hátha mégsem a földszinten kell távozni. Mielőtt felérek az elsőre, ahol újfent szobák végeláthatatlan sora fogad, megtalálom a konditermet és a szaunát (igazán kár, hogy nincs nálam edzőcucc).
Megfordul a fejemben, hogy visszamegyek segítségért, de azt sem tudom, pontosan hányas szobából jöttem ki, ráadásul hiába kopognék – sleeping beauty legfeljebb arra ébredne fel, ha Slash szólózna egyet az ágya mellett.
Jobb híján visszaballagok a földszintre. Képzelem, milyen jól szórakoznak rajtam a biztonsági kamerákat bámuló őrök meg portások, miközben a reggeli szendvicsüket majszolják…
Közelebb merészkedek az étteremhez, és legnagyobb örömömre, egy üvegajtó mögött megpillantom a hívogató betondzsungelt. Győzelem!
Kihúzom magam, és olyan határozottan masírozok végig a márványpadlóval burkolt előcsarnokon, mintha egy VIP lakosztályt bérlő híresség lennék, közben pedig azért fohászkodom, nehogy bárki is megkérdezze, kinek a vendége vagyok.
Nem mintha szégyellném, vagy bánnám, de nem tudnám megmondani. Sem a vezetéknevét, sem a szobaszámát nem tudom, azzal pedig aligha nyűgözném le a személyzetet, ha elmesélném, mit és miért tetováltatott magára, és milyen szépen énekel autentikus country zenét.
A hotelből kilépve elfordulok balra. Fogalmam sincs, hol vagyok, vagy merre kell mennem, de látótávolságon belül nem fogok megtorpanni, az biztos. Megnyitom a Maps-et, rábökök az otthonra, és megkönnyebbülök. Hat perc. Az utca végén felismerem a megállót, és a villamost, ami az orrom előtt halad el.
Mélyen beszívom az ébredező város levegőjét, és hazasétálok.
Letusolok, lemosom magamról az éjszaka nyomát, és bebújok az ágyamba, hogy ugyanazt csináljam, mint jó fél órával ezelőtt. Ennyi erővel akár ott is maradhattam volna… Ez a felismerés hidegzuhanyként hat rám.
Miért nem maradtam?
Most kezdek csak magamhoz térni; a testem eddig mintha öntudatlanul működött volna. Olyan hirtelen és olyan sebességgel menekültem el valaki mellől – és valami elől, hogy esélyem sem volt végiggondolni, jól teszem –e.
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
