Nem tudom, hogy megszokásból vagy az izgatottságtól – esetleg mindkettőtől -, de kinyílik a szemem, pedig még hat óra sincs. Az ujjaimat kihajtogatva kiszámolom: két és fél órám van indulásig. Letántorgok a keskeny lépcsőn, bekapcsolom a rádiót, és a szokásosnál hangosabbra állítom, hogy hajmosás közben is jól halljam. A szomszédaim: a raktár és a kukatároló szerencsére rendkívül megértők, cseppet sem zavarja őket a zaj.
Zuhanyzás és a reggeli arcápolási rutinom után, röpke húsz perc alatt beszárítom a hajam, ami nem azért tart ennyi ideig, mert értek hozzá – épp ellenkezőleg… de legalább addig sem hallom a gyomrom korgását.
Gyorsan felöltözöm – helyesbítek: jobbik esetben gyorsan felöltözöm, rosszabbik esetben kigőzölök, és felpróbálok nyolc szettet, felhalmozok egy-egy ruhakupacot az ágyon, a korláton és a földön, hogy végül azt vegyem fel, amit először kigondoltam.
Hét óra felé végre hódolhatok a kedvenc rituálémnak, a reggelinek. Ezt az egyet hiába próbálom elnyújtani, sosem sikerül. Öt perc alatt belapátolom a zabkásámat, és megiszom a kávémat. (Mégis, hogy lehet lassan inni egy espressot?)
Még mindig több mint egy órám van, úgyhogy sminkelés után begöndörítem a hajamat. Az unalmas rádióműsor helyett zenét kapcsolok, még hangosabbra állítom, és úgy énekelek, meg táncolok, mintha nem is munkába, hanem a pezsgő fővárosi éjszakába tartanék.
Miután elkészülök, azon gondolkodom, mivel üssem el a maradék negyed órát. Semmi értelme korábban bemenni, ilyenkor egy lélek sincs az irodában, ráadásul egyelőre dolgom sincs.
Kibújok a feszes farmerból és sminkben, felékszerezve beállok a tusolóba, hogy leborotváljam a lábam. Néhány mozdulat az egész, nem is értem, miért olyan nehéz rávenni magam minden egyes alkalommal. Hogy teljes legyen a „spa élmény” – és, hogy még nehezebb legyen visszapréselni magam a nadrágba -, felviszek egy vékony réteg testápolót is.
Kimondhatatlan büszkeséggel tölt el a selymes bőröm, legszívesebben bekopognék valakihez, hogy megsimogassa – annál nagyobb pazarlás a világon nincs, mint szőrteleníteni úgy, hogy utána senki nem lát meztelenül…
A megállóban szembetűnik, hogy kicsit túlöltöztem a villamosozáshoz, de nem zavar. Az emberek többsége fáradtan, unottan, vagy a telefonját bámulva lézeng, én vagyok az egyetlen, aki vigyorogva jön (szalad) fel az aluljáróból.
Ha tudnák, hogy négy éven át melegítőben dolgoztam otthonról, és legfeljebb magammal beszélgettem – mondjuk, legalább mindig nekem volt igazam -, értenék a lelkesedésemet. Mindig is szerettem az iroda hangulatát, főleg a reggeleket, amikor nagy a nyüzsgés. Mindenki siet, mindenki nagyon fontosnak tűnik, mintha nélküle megállna az élet – miközben az egyetlen nélkülözhetetlen munkaerő a kávégép.
Mivel az első két hétben megcsináltam az összes kötelező tréninget és tesztet, úgy döntöttem, kiélvezem az átmeneti időszakot, amíg nincs saját projektem. Az időm nagy részében a konyhában lógok, és elbeszélgetek azzal, aki betéved. (Sosem vagyok egyedül, milyen érdekes…)
A kollégák jó fejek és viccesek, a többség kedves és udvarias – és van a kivétel. Ő lesz a kedvencem.
Lazasága a szemtelenség, közvetlensége a gátlástalanság határát súrolja. Csibészes szövegével egy pillanat alatt zavarba hoz, és levesz a lábáról bárkit.
Persze tudom, hogy nem kell (nem szabad) túl komolyan venni, mégis felszabadító, hogy valaki mellett elengedhetem magam, és az lehetek, aki a szemüveg mögött és a blézer alatt valójában vagyok: éppolyan szemtelen, gátlástalan, őszinte és nyers, mint amilyen ő.
Gyorsan megtaláljuk a közös hangot, néhány nap elteltével több becenevet aggat rám, mint a szüleim harminc év alatt. (Egyébként utálom, ha becéznek – kiváltképp, ha állatnéven szólítanak -, neki is csak azért nézem el, hátha egyik reggel nem az irodában kávézunk együtt… De ez titok!)
Az egyik sor végén, az üvegfal mellett van a helyem, ahonnan csodás panoráma nyílik a Dunára és a budai hegyekre.
Ha azt hinnéd, ez elvonja a figyelmemet a munkáról, tévedsz: a másik oldal sokkal izgalmasabb. Az asztalomnál ülve, ahonnan a bejáratra és a konyhára is rálátok, feltűnés nélkül kémlelhetem az embereket.
Pontosan tudom, ki érkezik késve minden reggel, ki jár le cigizni félóránként, ki telefonál állandóan, ki jár edzeni, ki ugrik el fodrászhoz ebédidőben, ki milyen kávét iszik, és ki az, aki valamilyen, számomra érthetetlen okból teázik.
Még azt is tudom, ki hány filtert áztat egyszerre a forró vízbe. (Van, aki négyet, csak mondom.) Tudom, kinek van gyereke, férje, barátnője, macskája, és ki az, aki csak dísznek hord karikagyűrűt. Ha a munkám csak fele annyira érdekelne, mint a munkatársaim, én lennék a hónap dolgozója – évente tizenkétszer.
A kollégákon kívül legtöbbet az órát bámulom. 10:45, most kezdődik a Szívek szállodája, dupla résszel. Aztán Jóbarátok, Doktor House, és Jóbarátok egy másik csatornán – rengeteg hasznos dolgot tanultam a sokéves home office alatt.
Megnézem, milyen idő lesz holnap, bevásárlólistát írok, sorra veszem a fejemben a programjaimat. Ezekkel eltöltök vagy… tíz percet. Esküszöm, lassabban telik az idő, mint amikor plankelek.
12:00-kor a dolgozók úgy hagyják el az irodát, mintha tűzriadó lenne.
Kicsit irigykedem is az ebédszünetre, amiért mindig mindenki várja, és szereti. Délután megiszom a harmadik, majd a negyedik kávémat, hogy legyen energiám a folytatáshoz. (Este meg szedem a melatonin tablettát, hogy el tudjak aludni… Nagyon okos vagyok, nem csoda, hogy felvettek.)
Ahogy telik az idő, mindenki egyre lassabb és bágyadtabb, négy óra környékére én is rendesen kimerülök.
Az elfoglaltság látszatát kelteni legalább olyan fárasztó, mint dolgozni. Mondjuk, úgy tűnik, jól csinálom, mert a mellettem ülő lány megkérdezi, mit tanulok éppen. Rövid tücsökciripelés a fejemben.
– Tréning videókat nézek csak – felelem mosolyogva. – A kötelező tesztekkel már megvagyok.
Nem merem bevallani neki, hogy órák óta semmit nem csinálok, csak zenét hallgatok, és közben olyanokon gondolkodom, hogy mennyire ciki a Backstreet Boys, vagy, hogy kivel vonulnék el legszívesebben egy tárgyalóterembe teljesítményértékelésre…
Hirtelen elszégyellem magam, és tényleg megnézek pár oktató viedót a munkafolyamatokról -viccelek, kimegyek a mosdóba, hogy felfrissítsem magam.
Úgy vonulok a folyosón a magassarkumban, mintha kifutón lépkednék, épp csak vakuk nem villognak az arcomba – és a gázsi kicsit kisebb.
. Az átlátszó sarkú körömcipőm útközben bezsebel néhány bókot és legnagyobb meglepetésemre kritikát is. Nem fogok hazudni, kicsit szíven üt, de engem se kedvelhet mindenki, na.
A munkaidő végéhez közeledve az emberek újra élettel telibbek, egyre nagyobb a hangzavar.
Mindenki pakolászik, laptoppal a kezében rohangál. Ahogy reggel idefelé, úgy sietünk most valamennyien máshová; meccsre, haza, iszogatni, együtt, másokkal vagy épp egyedül. Kis időre szétszakadunk, hogy a következő nap nagy részét újra egymás társaságában – és persze kemény munkával töltsük.
nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
