Rohadjon meg az összes – II. regényrészlet

Öt nem fogadott hívás az anyjától. Visszahívja. Biopsziára kell mennem, találtak valamit, a, a, akadozva beszél, anyu mit találtak, hol? Nyirokcsomó vagy gége, már nem emlékszem. Anyu, nem mindegy. Megnagyobbodott a nyirokcsomóm, lehet, hogy rák, ez a lényeg! Elkísérsz?

Részlet Schillinger Gyöngyvér Rohadjon meg az összes c. regényéből. 

Hányszor képzelte már el, hogy beteg az anyja. Kísérgeti az orvosokhoz, de gyors lefolyású a betegség, kemóra járnak, de hiába, sír a temetésen. Vagy már régen külföldön él, mire kiderül a rák vagy valami, és ő már csak a temetésre érkezik haza.

Bemegy Balázshoz, elkéredzkedik, Balázs rácsukja az ajtót, Olga, mi a baj?

Biztosan a fáradtságtól kell sírnia, mert különben mi lenne a baj, az élet szép, az élet az olyan, amilyennek felfogja az ember, fél lábbal is lehet boldogan élni.

Hétvégén még nevettek azon a terápiás podcaston, és fél fejjel lehet élni, kérdezte Bánk, mi ez a hülyeség? Lélekfalatok. Nevettek, csókolóztak, Bánk a tarkójánál fogva óvatosan leeresztette a földre, a nadrágját lehúzta, aztán a bugyiját, mindig alulról felfelé vetkőzteti. Nem engedte, hogy kinyalja, magára húzta, gyere már. A fájdalom élvezet.

Olga, mi a baj? A tegnapi, kérdezi Balázs, és kijön az íróasztal mögül. Ha most megcsókolja, felmond.

Anyám beteg.

Az alkoholizmus?

Olga elvörösödik, nem, nem az. Mennem kell, bocsánat. Otthagyja Balázst, csak kisétál az ajtón, ez jó érzés. Odakint rácsörög Bánkra, nem veszi fel. Mindegy, mindegy.

Nem találják az onkológiát. Végigmennek a csecsemőosztályon is, lila, ráncos babák fekszenek plédekbe bugyolálva a műanyag gurulós tálcákon. Állítólag nyílik innen egy mellékfolyosó, vajon miért mellék, és hogy lehet ennyire eldugni az onkológiát? Az anyja hátrakulcsolt kézzel ballag, mint aki oda se akar érni. Feszít a hólyagja, persze, egész délelőtt tejeskávét ivott.

Rossz épületben vannak, az onkológia a melléképület jobb szárnyának második emeletéről közelíthető meg, ezt egy ápolónő mondja, és fejét csóválva arrébb tol egy csecsemőt.

Gyere, anyu. Így sose érünk oda.

Az anyja leült a lépcsőfordulóban, elfáradt. Na és?

Facsar az orra, mint mindig, sírás előtt. Leül mellé, a lépcső jó hideg. Az órájára néz, még van idő a vizsgálatig. Az óra üvegén sok kis karcolás, ezt eddig hogy nem vette észre? Az anyja nem szólal meg, előre néz, keserűen, mint aki már eldöntötte, hogy hol lesz ennek az egésznek a vége.

Anyu. Fel sem néz. Anyu! Megrázogatja a karját. Milyen volt apu?

Ez most hogy jutott eszedbe? Félsz, hogy meghalok, és nem lesz kitől kérdezgetni, mi?

Jó, hagyjuk.

Szőke volt. Fiatal. A nagyanyád is utálta, hogy együtt vagyunk, meg az anyósom is. Egyszer megütött apád, mondtam, hogy ha még egyszer, akkor soha többet.

Tudom, anyu. De milyen volt?

Milyen volt szőkesége. Az anyja elhúzza a száját, mintha mosolyogni próbálna. Menjünk.

Orvos érkezik nyitott fehér köpenyben, az ott anyuka? Jó, ez eltart egy darabig, szedálunk, utána lesz fél óra pihenés. Kérek egy tolókocsit!

Olga a vécéülőke fölé ereszkedik. Annyira megtelt a hólyagja, hogy amikor végre megindul a vizelet, kicsordul a könnye.

Nem tud beszélni az orvossal, mert annak műtétre kell rohannia. Most akkor mi is volt ez? Gégeszövet-mintavétel, két hét múlva eredmény. Addig mit tudunk tenni? Az asszisztens felvonja a szemöldökét. Várni tudnak. Kösz a semmit, gondolja Olga, és hogy még bármi lehet. Az anyját támogatni kell a folyosón, összeakad a lába. Apád, apád jó volt az ágyban. Nagyanyád azt mondta, kulimunkás. Egy senki. Megköszörüli a torkát, a nyakára mutogat, még mindig fáj. Jó, anyu, menjünk. Olga taxit hív, az anyja a kórház előtt leroskad egy padra, és rekedt hangon beszél. Nagyanyád azt mondta, hogy apád elszívja a munkát a magyarok elől. Nagyanyád egy náci volt, ezt tudtad? Pedig a szomszédjait elvitték a háború alatt Belsenbe, meg is írta. A naplója sose került elő. Nagybátyád lenyúlta. Mindent, mindent.

Várják a taxit, csicseregnek a madarak, süt a nap, meg fogok halni, gondolja Olga, és akkor is csicseregni fognak a madarak, meg azután is. Bánk nem írt, meg se kérdezi már, hol van.

A taxiban az anyja pénzt kér, kislányom, egy ötezrest a hónap végéig, nincs otthon semmi. Nem kell felkísérni, a boltba sem, intézek mindent, csak aludni szeretnék, inni egyet, és aludni. Még visszafordul, eszembe jutott valami. Nagyanyád azt hitte, hogy pártában maradok. Apád meg jól nézett ki, tíz évvel fiatalabb, mint én. Mekkorát néztek.

Olga villamosra száll, őszi napsütés, sárga levelek. A villamos csörömpöl. Egy férfi átvág a síneken, megbotlik. A villamosvezető ordít, meg akarsz halni? Kinyújtja a karját az ablakon. Gyerekkorában ez tilos volt. Jön valami, és leviszi a kezét.

Mégis mi vinné le? Hát, a szembejövő villamos. Egy fa, akármi.  Lötyög a gyűrű, behúzza a kezét, ha itt leesik, soha nem találja meg.

Egyszer zsebre vágta a nagyanyja jegygyűrűjét. Nem volt már kisgyerek. A nagyanyja egy hétig kereste, aztán a konyhaablaknál ülve felolvasott egy könyvből, nem emlékszik, melyikből, a szövegre sem, csak az érzés maradt meg utána, hogy a dolgok össze vannak kötve, csinál valamit, és onnan millió láthatatlan szál indul el, és visszafordíthatatlanul része lesz mindennek. Elálmosodott, ledőlt a nagyanyja ágyára. Színes szalagokról álmodott, vég nélkül. A gyűrűt másnap visszacsempészte a komódra. Késő.

Az órájára néz, karcos. Ki kell cseréltetni az üveget. A telefonján két nem fogadott hívás Balázstól és egy sms. Olga, az utolsó hitelező még hátra van, tarts ki.

Balázs

Kazincbarcikára nem megy többet. Nehéz elképzelni, hogy egyszer majd kap egy értesítést, hogy Karesz meghalt, a temetése ekkor meg ekkor lesz. Ha ő hal meg előbb. Mint amikor hívták, hogy az anyja elaludt, megtekinthető a patológián, végső búcsú a halottól stb. Nem nézte meg, mert pontosan tudta, hogy a halott test egy burok, mint régen az apja a kórházban, egy test, semmi.

Az apja azelőtt meghalt, hogy megkapták volna a szövettan eredményét, túl gyors volt, még meg kellett nézni. Azóta csak ezt a képet tudja felidézni az apjáról, a szürke, élettelen arcot.

Hazamentek, a fotelben ott volt az apja zsíros nyoma, egy sötét folt az ülésen, kettő a háttámlán. Nem emlékszik, hogy a fotelt mikor dobta ki az anyja. A ruháit eladományozta, összecsomózott kukászsákokban, a cipők a zsákok tetején. Egy ápolónő jött érte, piros kereszt volt a ruháján, de az is lehet, hogy az ápolónőt csak álmodta. Az apja cuccai eltűntek, mintha az apja nem is lett volna, és Karesz ordított az anyjával, nem emlékszik, mit ordított, csak arra, hogy a hideg felkúszott a tarkójáról a feje búbjáig, és reszketett a hidegtől, olyan beteg lett, mint utoljára gyerekkorában, és a lázas napokban nem tudta, hogy mi az igaz, mi az álom, mert mintha napokig költöztetők járták volna a szobákat, de mire meggyógyult, a zsákok eltűntek az előszobából, a kalapok a kalaptartóról, és azt is csak jóval később vette észre, hogy a fotel már nincs meg.

Az anyja azt mondta, hogy neki fogalma sincs semmiről, és tényleg nem, mert azt sem tudta, miről beszél, miről kellene egyáltalán, hogy fogalma legyen.

Karesz állt az előszobában a nyaraló kulcsaival, neked fogalmad sincs semmiről. Az utolsó évekről. Nem voltál ott! Nem voltam ott, válaszolta, ásítozott, jó tésztázást, ezzel köszönt el, és Karesz nekinyomta az előszoba szekrénynek.

Nem tudja összerakni a beszélgetést. Árnuska nem volt ott, beborult, az előszoba kis felső ablakán nem jött be fény, Karesz arca sötét volt, a keze remegett. Hogy jutottak el idáig? Bement a házba, üres, idegen. Az asztalon szállítólevelek összevissza, a lámpák nem égtek, mert Karesz spórol, mint az anyja, nem lehet annyi pénzt keresni, hogy felkapcsolják a kurva lámpákat. A temetés meg pazar volt, és az utolsó években az anyja elajándékozta az ékszereit, amiket azért nem hordott soha, hogy el ne vesszenek. Egyébként sem vagyok az a cicomázós típus, ezt mondta. Az ékszer családi örökség. Képesek voltak széthordani. Különleges asszony, tiszta szív.

Nem voltál ott.

Az elhozott cuccokból visszavitt Kareszékhez szinte mindent, nem fog kacatokat őrizgetni. Az a fényképezőgép pedig nem volt meg, amiben még van egy előhívatlan filmtekercs, rajta Manszúr első csaja. Jellemző, hogy az egyetlen dolog veszik el, amit érdemes lenne megőrizni.

A megégett aljú lábasokat, a giccses porcelán szarokat visszavitte. Karesz mondott valamit, nem emlékszik.

Te járhattál egyetemre. Én itt maradtam. A cég az enyém, mert mindig is az enyém volt.

Szarok a cégedre.

Hazaért, lefeküdt, tizenkét órát aludt, mire felébredt, szétesett az előző délután. Seb a szája szélén. Megérinti a nyelvével. Felveszi az inget. Mire megborotválkozik, teljesen felébred. Ma eladja a nyaralót, otthon béke van, nagyjából, a lakásban rend, Lizi képei száradnak a teraszon.

Le kell vonni a következtetéseket.

Schillinger Gyöngyvér regénye már megvásárolható.

Az oldalon megjelent előző regényrészletet ITT tudod elolvasni. Az íróval készült beszélgetést pedig ITT találod.

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?