Nem szerencsés, ha a jegygyűrűd az identitásod részévé vált – jegyeztem meg halkan a sötétbe burkolózó hálófülke félhomályában. A fejemet a mellkasára hajtva hagytam, hogy ringasson a szuszogása. Nem vártam választ. Rég eltemettem már azt a késztetést, hogy a kinyilatkoztatásaim érdemben meghallgatásra kerüljenek.
Baranyai Kata írása
– Nem értelek – mondta.
Nem reagáltam. Apró köröket írtam le a mellkasán a mutatóujjammal. Néha szívecskét formáztam a szíve felett. És jókat mosolyogtam magamban, hogy menthetetlenül romantikus vagyok. Meg felfoghatatlanul idióta.
Hajnalodott és nem tudtam eldönteni, hogy menjek vagy maradjak. Semmi kedvem nem volt taxiba szállni, és átszelni a várost. Jó volt a karjaiban lenni.
– El fogok aludni – suttogta erőtlenül, ahogy az arcélét simogattam. „Aludj csak, én álmodom.” Kúszott be a tudatom az 1995-ben Sandra Bullock főszereplésével kiadott klasszikus. Nem voltam álmos. Pedig jó lett volna aludni.
Hónapok óta kegyetlen alvás deficittel büntetett a testem. Anyám szerint nem mondhatok ilyet. Szimplán csak hülye vagyok, hogy összefeküdtem egy nős művészemberrel. Óvatosan kihúzódtam az öleléséből, majd felültem az ágyon, és a boromért nyúltam.
Nem kifejezetten minőségi választásról árulkodott, de el tudtam fogadni, hogy egy kétgyermekes negyvenes nőnek nincs igénye a valódi minőségre.
Ültem az ágyon felhúzott térdekkel a lepedő borításában a furminttal a kezemben. Próbáltam megállapítani, hogy hol csúszhatott félre a kommunikációs stratégiám. Mármint analizáltam, hogy vajon az édesen alvó művészember mit érthetett félre a szavaimon.
Ridegnek, sötétnek éltem meg a hatalmas szoba zajtalan csendjét. Az idegrendszerem valóban a végét járta. Adhattam volna némi kreditet anyám intelmeinek.
Tizenegy hónapja nyúztuk egymást. Tudtuk, hogy nincs jövőnk, és azt is, hogy ami köztünk kialakult az nem szerelem. Nem lehet szerelem. Nem lehet valódi kötődés. Soha nem merülhet fel, hogy elválik. Soha nem történhet meg, hogy második feleség legyek. Tiszta sor. Már-már biztonság
A művészemberem felhorkant, és befordult a fal felé. Nem bántam, mert szerettem elmerülni az izmos hátának tanulmányozásában. Szép ember. Valóban szép. Nem egy tucat férfi.
Felkapcsoltam a az éjjeli szekrény aprócska lámpáját, de csak azért, hogy kibotorkáljak a mosdóba. Ezen a ponton elkezdett jól esni a sötétségben megbúvó nyugalom. Valószínűleg hatott a bor, mert elkezdtem azon gondolkodni, hogy felveszem az asszony köntösét, amiért annyit rimánkodott a jegygyűrűt vallásosan viselő művészember, de nem tudtam rávenni magam. Nem azért, mert olyan nagyon különlegesnek tartottam volna magam.
Egyszerűen csak szerettem volna legalább ezzel megtisztelni a nőt, aki immáron húsz éve szolgálta.
Csodás asszony lehet – hangoztattam úton-útfélen. Senki nem hitt nekem. Senki sem foglalkozott a szavaimmal. És azt hiszem, hogy legkevésbé a feleséget hatották meg a szavaim. Mondhattam bármit – lévén, hogy lefeküdtem a férjével. Elkövettem a főbűnt. Női sorsok megrontója lettem. Beletörődtem, hogy senki nem hisz nekem. Senki nem értett, és az alvás megvonás delíriumában én is egyre kevésbé magamat.
A művészlakás berendezése Jolika ízlését dicsérte – emlegette mámoroson sokszor a férje. Nem nagyon értettem, hogy mi lenne a szerepem művészember ezen felvetései közepette. Nem akartam hazudni. Játszmázni még kevésbé sem. Ezért egyszerűen csak hallgattam. Csendbe burkolóztam, mert nem tudtam, hogy mi mást tehetnék.
A lakás valóban dizájnos volt, de egyértelműen egy ikea katalógust idézett. Művészeti értéket vajmi keveset hordozott.
A mosdóból visszafelé töltöttem magamnak egy pohár kókuszlevet – a legjobb fajtából. Rendben ez így nem igaz. A Magyarországon elérhető prémium import fajtából. Egy csipetnyi Délkelet-Ázsia landolt a poharamban. Jól esett a kellemesen hűsítő ital.
Megnyugtatott a tudat, hogy ha már aludni nem tudok, akkor az egészségemet ezzel szolgálhatom. Az alkohol fogyasztás mellett a hidratálás fontos alapon. Harminc felett illik figyelni az ilyesmire.
– Jolika szerint egészség-mániás vagyok – hangzott el egy óvatlan pillanatban a művészember szájából.
Visszabújtam a lepedő takarásába, és a meztelen testemet pásztáztam. Nem éreztem igazságtartalmat a mondatban, de lelkiismeretes analitikusként rágódtam rajta. Fájtak Jolika szavai. És azon a hajnalon, azon az éjjelen, azon a mára távolba vesző budapesti éjszakán nem értettem a feleség intelmeit.
Persze az anyám próbálta elmagyarázni a kétgyermekes negyvenes nő álláspontját, de csak feldühített a megrögzött vidéki nézőpontjával.
Képtelen volt megérteni, hogy Jolika önszántából lépett a nyitott kapcsolat mezsgyéjére. Felvilágosult, diplomás és főleg jómódú nőként semmi szüksége nem lenne kényszerből létezni egy boldogtalan házasságban
Az anyám naivitással vádolt. Nem esett jól ez sem. És nem értettem, hogy miért lettem megint én a rossz. Miért lehetek megint az a nő, aki az őszinte szándékai ellenére sem kaphat megértést.
A selyemlepedő hűsítő ölelésében nézegettem a feleség keze nyomát. A színes gyertyákat, az ormótlanul nagy dísztárgyakat. Akárhogy agyaltam rajta semmi művészit nem láttam benne.
Elvesztettem az időérzékemet, és már csak arra eszméltem fel, hogy a művészemberem huncutul figyel a beszűrődő hajnali fények tisztaságában. Mosolyogtam, és csak hagytam, hogy magával ringasson a vágy.
Nem szállt be a testem érintésébe. Csak mindent áthatóan nézte, ahogy finom mozdulatokkal felfedezem a testem. Nem sietett, és nem siettetett. Figyelt és hangtalanul értett. A vágy ölelte a testem, majd lassan felém magasodott, és a gyöngyház fényű selyemlepedő takarásában lágy könnyedséggel ízlelgetni kezdte a mellbimbómat.
Elfeledtem minden fájdalmamat, elmúlt minden kín, és már csak azt hallottam, ahogy a fülembe súgja – köszönöm, hogy megajándékoztál.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
