A fullasztó melegben a kék ruhám teljesen a bőrömre tapad. Nem is igazán érzem. Emmát annál inkább, és csodálkozom újból, hogy egy hét hónapos gyermek hogy lehet több, mint tíz kiló? Nem baj, cipelem és megyek fölfele. A dombra. A kezdethet. Az alfaponthoz.
Rajky Emőke írása.
Mielőtt Magyarországra költöztem volna, összeírtam egy listát, amin azok a dolgok álltak, amiket mindenképp meg kell tennem az Anyaországban. Olyanok voltak rajta, mint Balatont enni a Balatonnál, mesét írni az utcán, megtalálni a tökéletes somlói galuskát. Az is a listán állt, hogy elmenni oda, ahol minden kezdődött.
A Tihanyi Apátsághoz, ahol az alapítólevélben ott vannak az első magyar szavak.
Amikor az ember kisebbségben él, más országban nő fel, netán még kommunizmusban is élt, na meg a kilencvenes évek végtelennek tűnő kálváriáján is átverekedte magát így, vagy úgy, másként tekint az anyanyelvére. Nem mindig alapértelmezett, nem mindig „normális”, nem mindig van csak úgy, csak ott, hogy nesze, használd.
Ott van úgy, hogy csúnyán néznek rád, mert magyarul szólalsz meg, kinevetik a hangsúlyodat, elkorcsítják a nevedet.
Hányszor volt elegem abból, hogy Emi, Emili, Emilia voltam… Az öcsémet Otinak, Otiliának szólították az Attila helyett, a Székelyről nem is beszélve. Talán ezért érzem azt, hogy otthon jobban vigyáznak a nyelvre, mint itt. Görcsösen ragaszkodnak hozzá. Na de ez egy másik sztori.
Magyarországra való költözésem után öt évvel, négy hónappal és hét nappal úgy szorítottam a telefont a kezemben, hogy a körvonala fehér csíkot hagyott a tenyeremen. A „vonal” túloldalán Szabó T. Anna volt. Jesszus, AZ A Szabó T. Anna, akinek a nevét milliószor láttam anyám óvodás könyveinek borítóján.
Akinek csodáltam a teljes létét. Az arcát, a haját, na meg a szavait. Anna hozzám (is) szólt, egy zártkörű beszélgetésen voltam több Terézanyu klubtársammal (igen, ilyen is van, és milyen jó, hogy van), de senki mást nem láttam, csak őt.
Ahogy beszélt, nekem sorra elevenedtek meg olyan emlékfoszlányok, amikről fogalmam se volt, hogy léteznek még: magyar nyelvű könyvet találni a könyvesboltokban, Kriterion kiadó (tééényleg, az a furfangos duplaká logó, a majdnem mindig barna borítók, ugyanakkora szabványos könyvek, ócska sárga papírra nyomott klasszikusok), a mátrix a fejében, de jó ezt hallani, a szavakkal való játék (igen, én is folyamatosan pakolgatom a szavakat, szótagokat.
Nem azért, mert verset írok, hanem azért, mert a nyelv sokkal jobb játék bármi másnál.
Kedvencem a faszállító és komolyan meglepődtem amikor hároméves Júliám összerakta az első mátrixát, miszerint a vulkánból nem láma folyik, hanem láva, de lehetne lába is, mert lemegy a vulkánon, ott marad és olyan, mintha az lenne a lába. A génjeiben van, micsoda felismerés. Anna azt mondta, kapaszkodni kell. Igen, így. Kapaszkodnom kell, tudom, bevésem az agyamba. Azt mondta, hogy amikor a gyerekeit oviba vitte (hú, ő is vitte. Ő szavalt nekik, én folyton meséket találok ki, a mátrix, a szavak, az anyanyelv…).
Arra gondolok, hogy ha nem szedtem volna össze magam és nem írtam volna a Terézanyu pályázatra, ha engedem magam lehangolni az egyik írás kurzuson, és nem mondok igent a storycoachingra, ha az összes mondatot, ami éjjelente úgy gyűlt össze az agyamban, mint a takony az ember orrában amikor náthás, csak úgy a kukába dobom, mennyi mindenről lemaradtam volna.
Erről a beszélgetésről is. Ha elfojtom nagyapám biztatását, aki számtalanszor mondta, hogy írjam le és cifrázzam ki, ha kitörölöm az osztályfőnököm „Emőke, tudsz írni” kommentjét, akkor…
Emmával felérek a csúcsra, a férjem magyaráz. Annyi mindent tud az alapítólevélről, előbújik belőle a magyartanár, gesztikulál, mond, én nézem a lábamnál elterülő Balatont.
A templom előtti placc teljesen térkövesített. Minek? – kérdem. Megpillantom a mindenféle okos kütyüvel ellátott látogatói központot. Fújok egy nagyot, a férjem utálja, mondogatja, hogy nem hiszem el, hogy ide is ezt csináltak. Nem híve a nagyon modern dolgoknak. Én se. Emma elaludt, ettől még nehezebb. Bekukkantok a látogatóközpontba, mondom, hogy nem érdekel a körtúra valami fülessel, csak AZT akarom látni. Az alapítólevelet. A kezdetet. Az alfapontot. Egy középkorú férfi szárazon közli velem, hogy itt egy másolat van, és ahhoz, hogy megnézzük, 6.200 forintot perkálnunk kell. Kiakadok és elmegyek. Az alfapontot elküldöm a francba, a középkorú férfival együtt.
Anna tovább mesél. Az ihletről, írásról, Babitsról, én arra gondolok, hogy nem csoda, hogy Babitsot ennyire szereti, hisz egy kicsit olyan, mint Babits női reinkarnációja. Látom rajta a vívódást, a perfekcionista törekvést, ott van minden hajfürtje mögött, mint ahogy Babits esztergomi házában „felejtett” életdarabkák is nekem ezt sugallták.
Nézem ezt a nőt, úgy beszél a nyelvről, mint a túl szent emberi szentről. Ugyanezt érzem.
Rájövök, hogy az alfapont bennem van, nem kell ahhoz dombokra másznom, fizetnem se kell azért, hogy valaki sablon szöveget nyomjon a fülembe, semmi nem kell, csak én magam, meg a mátrix a fejemben.
A telefont nem szorítom már. Feloldódok és száz kérdést akarok feltenni ennek az istenien emberi nőnek. Nem sikerül, mert a gyerekek a nyakamban ugrálnak, így nem kapcsolok mikrofont, elég, ha mindenki látja a káoszomat. Nem baj, jól van ez így. A mesékben, mondókákban továbbadom az alfapontot és rájövök, hogy ők ezt a nyelv dolgot majd teljesen másként élik meg. De jó…
Arra is rájövök, hogy alfapont ide, vagy oda, ez az életnek nevezett utazás olyan állomásokra visz, amikről néha csak álmodunk. Anna mesél, majd meglobbantja a haját és mosolyogva elköszön. A varázsa alatt vagyok egy darabig, majd újraolvasom a Szégyent.
nyitókép: Adobe Stock
Már az adód 1%-ával is támogathatsz bennünket, hogy továbbra is írhassunk neked! Itt tudod megtenni a felajánlásod!
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
