Nézem a kezem, amint ezeket a sorokat pötyögi. Annak a kislánynak a keze, aki nyolcévesen ült a betonplaccon a folyóparton, és a betonrepedések között a hangyákat próbálta terelgetni kis fa bottal, miközben azok saját rendszerük szerint rohangáltak és ügyet se vetettek rá. Közben csillogott a hullámok taraja, de nem volt kedve bemenni a vízbe, és azóta is inkább csak nézni szereti a természetes vizeket. Eltolom magamtól a klaviatúrát.
Vizsgálom a kezem és arra jutok, hogy ezek most is ugyanazok az ujjak, amik nyolcévesen a zongorán klimpíroztak. Néhány használati jellel több látszik csupán és már finom ráncok is tarkítják a kézfejet.
Az egyik vonal egy heg, ami 18 éves korom óta jön velem: véletlenül belém harapott a kiskutyám, akit érettségim alkalmából kaptam.
Mély volt a seb, orvoshoz kellett menni: a helye már mindig látszódni fog, pedig a kutya több évtizede az öreg fenyők tövében pihen. Hamarosan kivágják őket, mert nyáron, viharok idején veszélyesen imbolyognak. De a kutya ott marad.
Továbbá van pár apró anyajegy is a kézen: amikor én voltam gyerek, még nem volt elterjedt praktika a fényvédelem, ha ma látnák, ahogyan mindenféle krém nélkül rohangálunk a tűző napon, az orvosok és az anyukák biztosan a szívükhöz kapnának.
Le is égtünk pecsenyére minden nyár elején, hogy aztán éjszaka álmatlanul forgolódjunk a fájdalomtól. És akkor még a harminc fok volt a kánikula, amikor anyám már vizes kendőt tett a tarkójára és elpilledtünk ebéd után. Sóhajtok most. Nem fut már a lábam mellett baloldalt a kiskutyám, és légkondiban hűsölnek az emberek.
Magam elé veszem újra a billentyűzetet.
A ma reggeli utam kivételes alkalom volt: reggel együtt mentünk el otthonról az éppen felnőtt fiammal.
Én a Keletibe indultam, ő pedig a Moszkvára, amit ő Széll Kálmánnak ismer. Iskolába ment, én apámhoz vidékre. Neki a 17-es villamos jó, nekem az is és a többi is.
– Mehetek veled? – kérdeztem.
– Felőlem – vonta meg a vállát. Vonakodott, láttam én, de nem mondott nemet. A villamoson kicsit úgy tett, mintha nem együtt lennénk.
Jé, én is csináltam ilyet régen anyámmal. Kicsi a világ, ma is találkoztam magammal.
Egyszerre léptünk ki a villamosból a térre, én a metró felé folytattam utam, ő az ellenkező irányba. Helló. Helló. Pár lépés után visszafordultam. Utánam néz vajon? Fogadni mertem volna rá, hogy igen. Eddig mindig utánam nézett: az óvodaajtóból, az iskolakapuból. Biztos voltam benne, és dehogy! Összeszorult a torkom, de én is eltűntem hát engedelmesen a mozgólépcső felé.
Egy órát vonatoztam apámhoz. Megígértem neki, hogy rendbe tesszük a kertet. Kijött értem az állomásra. Végig az úton az unokájáról kérdezősködött, és minden apró információ láthatóan lelkesítette.
Az évelő virágok szépen hajtanak tavasz végén, de a kétnyáriak már nincsenek meg, ugyanis ez a harmadik nyár anyám nélkül. Mi csak fenntartók lehetünk most már. A méretes gaz között is látszik, hogy egyes növények jobban érzik magukat: még nagyanyám haranglábai is élnek és virulnak, miközben Mama már tizenöt éve nem.
Gyönyörű az idő, hajolgatok, kapálok, ások, közben az örökölt kutya folyton a lábamnak dől. Nem ismertem 10 évig, de most már mindig apámnál állomásozik. Nagybátyámé volt, aki előző évben eltávozott. A kutya biztosan érzi, hogy előző gazdája génjeit részben én is hordozom, tetszem neki, azt próbálja mondani talán, hogy vigyem magammal?
Ebédre szendvicset eszünk, veszünk a pékségben meleg kiflit. Kettévágom, az alsó része a gyerekkorom, a teteje a gyerekem és én vagyok benne a vaj.
A vajas kifli a kedvenc ételem. Egy pillanat csak, amíg ez a gondolat átsuhan. Kevés dologról beszélgetünk apámmal, biztosan azért jut eszembe minden ilyen hülyeség, mert csöndben vagyunk, meg azért, mert fáradt vagyok.
Ebéd után kicsit ülünk a teraszon, nézzük az öreg diófát, amit negyven éve ültetett apám és anyám.
Egyszer lerajzoltam gyerekkoromban, akkor még magasabb voltam nála és három ága volt. Aztán pár év múlva belecsapott a villám és utána két ággal élt tovább. Csak mi, és az a színes ceruzarajz tudja már, hogy milyen volt, szerintem az öcsém sem emlékszik már rá. A rajz meg? Nem tudom, hol lehet.
Apám keze is ugyanolyan, mint volt régen, nézem, ahogy lehajol ültében és megsimogatja a macskát, aki hirtelen felbukkant valahonnan.
Ugyanolyan, mint volt, csak egyre jobban hasonlít nagyapáméra, aki idén lenne 120 éves. Kiugranak a vastag, kék erek a bőr alá: akkor ilyen, ha szálkás vagy, férfi és sok fizikai munkát végeztél életedben. És kell hozzá egy kis genetika is, mert az enyém is kezd olyanná válni, pedig nő vagyok.
– Elmegyek fagyizni – közlöm, és hirtelen felállok. Tudom, hogy apám nem akar jönni, sose jön, mert fél, hogy megfájdul a torka.
– Vegyél pénzt az íróasztalról – kászálódik fel a karosszékből – én addig lepihenek. Nem veszek, telefonnal is tudok fizetni, de valahogy olyan érzésem van, mintha még mindig egy forintba kerülne egy gombóc.
Elsétálok a faluközpontig, átvágok a főtéren, a nap süt, megáll az idő.
Akármit képzelhetek, papucsban csattogok el a porban, ami száll és a torkot kaparja. Nincs térkő, nincs aszfalt sehol. Rövidnadrágban, fehér keretes napszemüvegemben vonulok, amit a faluban lévő egyetlen butikban vettem. Jön egy fiú biciklivel, utolér. Szabolcs az, a padtársam, akit nagyon bírok, szép fiú, okos és van humora. Meg persze szőke, ami nagyon fontos.
– Kata, te vagy az? – kérdezi. – De rég láttalak! Persze, hogy te vagy, ki lenne! Olyan vagy, mint a suliban voltál. Csak van rajtad egy kis időfilter – teszi hozzá mosolyogva, miközben leszáll a bringáról, és mellettem baktatva folytatja:
– Ezt bóknak szántam – mosolyog, és én el is hiszem, mert emlékszem, mennyire szeret ugratni.
– Hová mész, Kata?
– Hogy én? – Csak habogok.
– Úgy örülök, hogy látlak!
– Nos, én fagyizni megyek.
Szabolccsal harminc éve nem találkozunk, de emlékszik, hogy a pisztácia volt a kedvencem és arra is, hogy nem is a fagyi volt a legnagyobb favoritunk, hanem a vattacukor. Csupa bűnös dolog.
– Te, ugyanolyan a hangod, mint régen – mondom neki, és megnézem a kezét is. Az is ugyanolyan, mint az a kéz, amelyik elhúzott attól a fiútól, aki bántani akart, az, amelyik kisöpörte a hajam a szememből, amikor sírtam és mellesleg nagyon fújt a szél, és ugyanolyan, mint az, amelyik elkapta a kulcsot, amit a tanár hozzánk vágott, mert kiröhögtük az órán.
Hogyan lehetne mindezt elfelejteni és hogyan lehet úgy élni mégis, hogy sose jut eszünkbe?
– Mondta apád, hogy szoktál jönni mostanában.
– Mondta? – húzom fel a szemöldököm.
– Ma még itt leszel? – kérdezi.
– Nem, megyek haza – válaszolom. A szemembe néz.
– Szereted még a hangyákat nézni?
– Szeretem – nevetek – tudod, én vagyok a hangyás lány. – És mesélj, veled mi történt?
– Hát, semmi különös. Ugyanaz vagyok. Hazavigyelek? Felülhetsz a vázra.
Felülök. Semmi sem változott.
Tóth-Zsiga Borbála új regénye, a Macskakaparás már kapható 15% kedvezménnyel: https://cserkiado.hu/irodalom/macskakaparas-17855.html
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
