Január másodika. Belépek az irodába, nincs bent senki. Annyira jellemző. Az emberek azt hiszik, hogy ha ezeket az első napokat még kiveszik, megúszhatják az egész évet. Még a recepción is csak az egyik lány van itt. Kitti. Kinga. Vagy valami ilyesmi.
Spenger Kincső írása.
Izabella
Jó reggelt Izabella! Boldog újévet! Stréber kis picsa. Ezt a búékozást is hogy utálom, befáradnak az emberek végre január közepén a bejglizabálásból, és búékoznak itt nekem.
Az irodám. Hiányzott. Legfelső emelet, üvegfal, kilátás a Dunára. Túlzás? Nem hiszem. Ha minden nap beképzelt férfiakkal tárgyalsz, jobb pozícióból indulsz, ha menten összeszarják magukat, amint belépnek a birodalmadba.
Leteszem a táskám a bőrkanapéra. Kell egy kávé, mielőtt nekiállok a prezentációnak a pénteki board meetingre.
Kinézek az ajtómon, sehol senki az emeleten, pedig Aurél mindig előttem ér be. Én mondom, ha azt akarod, hogy a dolgok el legyenek intézve, vegyél fel egy húszas évei végén járó, törtető buzit, és fizesd szénné, hogy esélye se legyen jobb munkát találni. Hidd el nekem, ezekben olyan bizonyítási vágy van, hogy a belüket is ki fogják dolgozni az elismerésért, amit az apukájuktól nem kaptak meg.
Nincsenek családi programjaik, nincs magánéletük, ez az ország nem arra van, hogy hétvégén az arborétumban andalogjanak a szerelmükkel. És legfőképp nem fognak elmenni szülni.
Legszívesebben a Forbes riporternek is ezt mondtam volna el, mint ‘jótanácsot a vezető társaimnak’, de Frank Izabella, a Frank Invest Zrt. vezérigazgatója ilyet nem mondhat, úgyhogy csak bullshiteltem valamit a munkatársakkal való nyitott és őszinte bánásmódról, mostanában ilyeneket kell mondani.
Persze a kávégép melletti doboz nem lett feltöltve kapszulával, gondolom, a gondnok se volt itt a két ünnep között. Nyílik az ajtó, megérkezik Aurél jólfésülten, kicsit táskás szemekkel. Jó reggelt, Izabella, bol… Félbeszakítom a búékozást. Ne is vedd le a kabátod, szerezz nekem egy flat white-ot, légyszíves, zsírszegény tejjel. Aztán állj neki összegyűjteni a jelentéseket a board prezentációhoz. Ma estig el kell küldenem.
Visszamegyek az irodámba, magamra zárom az ajtót. Kezdődhet a nap. Amikor Aurél visszajött, azért szóvá teszem majd, hogy utánam érkezett.
(Aurél)
Ki kellett volna vennem ezt a napot. Még jó, hogy a Nagyasszony leküldött kávéért, jól esik a friss levegő. Igazán tudhatnám huszonnyolc évesen, hogy pezsgőre nem tequilázunk, tequilára nem ekizünk, ekire pedig nem nyalogatunk el még egy fél bélyeget, ami ki tudja, honnan van, és mivel van átitatva.
Ez valószínűleg Rákospalotáról volt, és légyölő galócával, mert egy ponton megjelent a házibuliban a nagyi. Akkor is furcsa lett volna a mamát a Lantos bulijában látni, ha nem temettük volna el három éve, de így aztán végképp. Azt mondta, hamarosan találkozunk, és hogy vett nekem tejfölt a lencséhez.
Totál kikészültem, tegnap egész nap magzatpózban rettegtem a kanapén, biztos voltam benne, hogy meghalok, egy nappal később meg már szolgálhatom fel Izabella asszony kávéját.
A kedvenc specialty kávézóm, a Pörki egy sarokra van, de nem sietek, szépen, lassan sétálok. Majd azt mondom Izabellának, hogy nagy volt a sor. Tökmindegy, úgyis hetekig fogom hallgatni, hogy utána értem be reggel.
A Pörkiben meleg van és kávéillat, páran kávéval laptopozgatnak. Irigylem őket. Nem liheg a nyakukba egy ötvenes fapina minden nap. Szia Gréti, BÚÉK! Egy dupla presszót elvitelre, légyszi, Őfelségének pedig egy flat white-ot sovány tejből! Hogy vagy? Gréti arca felderül, amikor meglát. Szia Aurél! Mizu? Újévi fogadalmak? – Hogyne, itthagyni ezt a melót a picsába, akármennyit is fizet. – Úgy legyen! Nevetgélve darálja a kávét.
Kicsit megnyugszom, hogy itt vagyok, beszívom az illatokat. Bejön egy új vendég, érzem a hátamon a hideget, ahogy nyílik az ajtó, de a borzongás velem marad akkor is, amikor már rég becsukódott. Valaki áll mögöttem. Hátranézek. Mama a kedvenc kék kardigánját viseli a kedvenc ciklámen rúzsával.
Rámnéz, és felemeli a kezét, mutatóujját görbén az égnek tartva, pont úgy, mint amikor a hugival anno játékból eldugtuk a szemüvegét, és jött az ejnye-bejnye.
Kiürül az agyam, feltépem az ajtót és kirohanok az utcára, rohanok és rohanok, be az irodába, nem várom meg a liftet, hármasával veszem a fokokat a lépcsőházban. Le kell lépnem, mielőtt megjelenik az ajtóban a kék kardigán.
Az egyetlen esélyem a Papagáj Söröző a Béke lakótelepen, Kaposváron. A papa mindig oda bújt a mama elől, amikor akart egy kis me-time-ot. Rátöröm az ajtót Izabellára. Izabella. Én még sohasem kértem tőled semmit. Soha. De most oda kell adnod A Bentley-t. A Bentley-nek a Kardosnál kellene lennie ebben a hónapban, mert ő hozta a legtöbb üzletet, de a január még csak Izabellának és nekem kezdődött el.
Izabella rám mered. Mégis miért? – Nem fogod érteni. Halálos veszélyben vagyok. A nagymamám lent van a Pörkiben, értem jött. – És? – A nagymamám három éve halott. – Ó. És hova akarsz menni? – Kaposvárra. – És a prezentáció? – Küldök mindent hozzá, odaérek, és már csinálom is, amint biztonságban vagyok. Kérlek. Ez az egyetlen esélyem.
Látom az arcán, hogy nem hisz nekem, de számol. Ha én most meghalok, akkor vehet fel új asszisztenst, taníthatja be, stb. Kétkedő arccal nyúl a fiókba, és bizonytalanul adja oda a kulcsot. Köszönöm. Már rohanok is le a lépcsőn a mélygarázsba. És a kávém? hallom még a méltatlankodását a hátam mögött.
(Mama)
Állok a pultnál, nézem a piros cetlit: Náray Aurél, 2025. január 2. Utolsó határidő. És a koordináták. December közepére volt kiírva ez a feladat, de persze nekem már a karácsonyfa díszítésen járt az eszem. Térjünk vissza rá januárban pls írtam vissza a főnök üzenetére, mialatt a másik ablakban már adtam is hozzá a kosaramhoz a havas gömb üvegdíszt.
Hát, tessék, itt is van január. Kelhettem fel hatkor, ráadásul ez a test és ez a ruha kurva kényelmetlen. Szorít a nejlonharisnya, bök a kardigán. Ennél még a közhelyes csuklyás-kaszás avatar is jobb. Ráadásul nem elég, hogy a Starbucks zárva és annyi a pumpkin spice lattémnak, amikor belépek ide, hogy igyak egy feketét, mielőtt letudom ezt az Aurél gyereket, az itt áll, és bámul rám, aztán meg sápadtan elrohan.
Össze vagyok zavarodva. A koordináták a táskában nem ide mutatnak, negyedszer ellenőrzöm a Google Maps-en. Most akkor meg kellett volna csinálnom itt? Vagy menjek el erre a másik helyre? Most ezt elbasztam? Holnap kirúgnak? Mindenesetre iszom egy kávét aztán meglátom, mi legyen.
Rendelek, és a lány a pultban sorolni kezdi a pörkölés módokat, kávéfajtákat, isten tudja, mióta mondja már, teljesen tanácstalanul bambulok. Én csak egy rohadt kávét akartam. Benyit egy magas, sovány nő, a tűsarkúja nem is kopog, hanem dübörög.
Nem volt itt az Aurél kávéért? kérdezi a lányt, félbeszakítva az arabicás előadást. Az megretten. Csinálom! A nő észrevesz, és nekemront. Maga ijesztgeti az asszisztensemet? Mit szórakozik itt, tudja, milyen nehéz manapság normális munkaerőt találni? Lelépett, amikor ma kell leadni a board prezentációt!
Nem nagyon értem, miről beszél, de ez a nő halálra rémít, úgyhogy magyarázkodni kezdek. Én… én nem akartam az Aurélt megijeszteni! Én csak meglepődtem, hogy itt találom. A feladatkiírás szerint máshol kellene találkoznunk, a kapott koordináták… nem ide mutatnak, nézze… Remegő kézzel veszem elő a telefonom, és tolom az arcába hangosan olvasva: Papagáj Söröző, Kaposvár.
A flat white és a dupla eszpresszó elkészült szól a lány a pult mögött halkan. A nő kicsit lenyugszik, ahogy a kezébe veszi az egyik papírpoharat. Mielőtt kimegy, még odaszúrja nekem: Nagyon ajánlom, hogy ebben a Papagáj Sörözőben legyen wifi.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
