Nyújtott lábbal, merev háttal előre hajlítunk, megfogjuk a talpunk közepét. Mondta az online edző, mire ugyanabban a tempóban nyögtem, ahogy a csigolyáim nyúltak.
Tóth Dóra írása.
De tényleg, mikor?
Mikor váltotta fel a cigit, a piát, a bulit, a pasizást, a vitaminos fiók, a vasárnapi arcmaszk, az uborkás víz? A magas sarkút a tornacipő? A csini kis szoknyát, a kinyúlt mackó? A pontos sminkrutint a csak nappali ötven faktoros hidratáló viselése? A mirelit pizzát, a gyorskaját a teli zöldséges fakk, és a teljes kiőrlésű tészta?
Mikor lett a minden mindegyből egy megtervezett hét? Mikor fordult át a semmi nem számít komfortja egy kényelmes rutinba?
Mikor árasztotta el a keresőmet a vashiány tünetei elleni küzdelem, a „gettó fitnesz gyakorlatok kezdőknek”, és mikor lett annyira fontos a napi nyolc óra alvás, hogy minden alkalommal, amikor este tízkor fekszem, és reggel három ötvenkor kelek, csak morgok miatta? Azaz minden nap.
Hogy férkőzött be a péntek esti gyógytea és tévé, a mozi, popcorn, kóla kombó helyére?
Mikor kezdtem el az egészséges ételek, minőségi kapcsolatok, elegendő pihenés, mindennapi mozgás tengelyén egyensúlyozni az életben?
Hopp, megváltozott a póz. Várjá’ nénnye – nyögöm – nekem nem megy olyan gyorsan. Láb szétterpeszt, egyikre ráhajolunk. Kényelmetlen. Fáj. Feszít, valami roppan. Felszakad a sóhaj, mint tudatom mélyén a gondolat.
Minden akkor kezdődött, amikor a tortámon elfújtam a harmincadik gyertyát is. Addig meg sem kottyant az éjszakázás, a kevés ivás, a szemét kaja. Magasról tettem az időjárásra, a rohanó időre, gyakorlatilag mindenre. Utána elvágtak valamit.
Az undok párkák göcsörtösre sodorták életem fonalát. Nem jelentették be előre, csak beosontak sunyin a hátsó ajtón.
A szülinapom utáni huszonnégy órát a sürgősségin töltöttem. Beszorult a levegő, és nem akart kiszorulni onnan. Csak feküdtem a kórházszagban, egy megvetett, fehér ágyban, fehér falak között infúzióra kötve. Figyeltem a többieket. Zöld, sárga, piros karszalagok. Állnak, ülnek, fekszenek. Fiatal, középkorú, idős. S, M, L méretűek. Vörösek, szőkék, barnák. Sportosak, vékonyak, ducik. Szegények, jól levők, pénzesek. Vágott seb, törött láb, trombózis gyanú. Teljesen különböző emberek. Nem akartam ott lenni. Végig dübörgött bennem, hogy nem akarok közéjük tartozni.
Tényleg az vagyok, aki harminc évesen kórházba kerül, pedig addig a háziorvosával is alig találkozott?
Térd és váll a földre szorít, kitekeredve fekszem. Kellemes a zene, túl sok a gondolat.
Utána kezdtem el komolyabban sportolni, egészséges életmódról olvasni.
Próbáltam minél több mindent beépíteni a napjaimba. Ha fáradt voltam, már írtam is be a keresőbe, hogy mi lehet a bajom. Évenkénti szűrések, folyamatos listázás, rendszerezés, odafigyelés. Persze a tükörre és a mérlegre így is gyanakodva sandítottam, nem bíztam bennük.
Itt egy narancsbőr, ott egy ránc. Emitt egy karika, amott egy ősz hajszál. Plusz-mínusz egy-két kiló.
Ami nem hasznos, mint egy smink, nem kenem fel minden reggel. A hajam általában lófarokban, a belbecs felülírta a külcsínt.
Olyan dolgokat viszek magammal, ami fontos, hasznos. Azokkal veszem körbe magam, akikkel építjük egymást, nem romboljuk. Élvezem, hogy most én vagyok fontos magamnak, hiszen a legmeghittebb kapcsolatom önmagammal van. Nem helyezek másokat magam elé minden esetben.
Rájöttem, ez nem arról szól, hogy akkor túl sokat éltem, most pedig keveset. Pusztán kimondatlanul is megváltozott a prioritásom, ami abban nyilvánult meg először, hogy nem kaptam levegőt, mert nem akartam. Majd abban, hogy megmerevedtem, és a mai napig olyan hajlékony vagyok, mint egy öntöttvas rúd.
De ez nem elvesz, hanem hozzám tesz, célt ad. A sok kicsi cél pedig egy idő után eredményre vezet majd. Elmondhatom majd magamról, hogy én vagyok az a néni, aki minden szakaszában élt, és megtanult figyelni.
A környezetére, másokra, magára. A testére. A lelkére.
Akkor is ezen méláztam, amikor a hideg tavaszi reggelen kint ültünk kolléganőimmel műszak előtt. Az idősebbik pont ugyanerre panaszkodott. Itt fáj, ott szúr, amott nyilall. A fiatalabbik büszke volt arra, hogy felteszi a nyakába a lábát, és feláll. Kettejük közöttinek, nekem is ment ez valaha. A harmincadik előtt. Vajon menne most is?
Aznap itthon megpróbáltam. Elborultam, mint egy krumplis zsák.
Azóta hetente egyszer nyújtok.
Meg tudom még csinálni én is.
Pillangóülés.
Megcsinálom.
A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
