– Nem is tudom… még gondolkodom, jó?
Juli percekig forgatta a kezében a sötétbarna bőr pénztárcát és tétovázott. Tetszene neki, gondolta. Talán meg is veszi. Az apró idős hölgy a bőrkesztyűk és sálak takarásából kedvesen figyelte Julit, aki végül lemondóan visszatette a tárcát a többi közé. Úgysem jön el, állapította meg. Boldog karácsonyt kívánt a hölgynek.
Sz.S.V. – SpiritualMom írása.
A tolakodóan villogó színes fényeket leszámítva semmi sem emlékeztette az ünnepre. Pedig a gyerekek annyira várják. Hát persze… Ő is szerette gyerekként, de ott van például a tavalyi. És a tavalyelőtti. Egy ideje már semmi nem volt ugyanaz. A metró felé sétálva felhívta Kornélt. A férfi hangja mindig elhessegette az árnyakat.
Ahogy átsétált az illatozó fenyőpiacon, az ünnepi hangulat helyett csak egy-egy könyök vagy kemény hátizsák érintette meg. A mozgólépcsőn lefelé visszabámult az emberekre, végül belefáradt és lehajtotta a fejét. Számára ma is ugyanaz volt minden, mint máskor. A tömeg ugyanúgy áramlott a metróból a mozgólépcső felé. Ugyanúgy félretolták, mikor le akart szállni.
Kellemetlenül ismerős volt minden. Ugyanazok a kiégett, fénytelen arcok fogadták a pénztáraknál. A pékségben az ősz hajú kasszás ugyanúgy elfelejtett köszönni, mint az összes többi napon. A papírbolt ajtajában elé tolakodott egy férfi. Juli nem is várta tőle, hogy előre engedje, de azért halványan mégis remélte. Mindegy
Csípős hideg marta az orrát. Meggyorsította lépteit, közben kapucnija alól sandítva az utcában megszokott dugót kémlelte. Az is épp ugyanolyan volt, mint máskor. Ujjukkal a kormányon hevesen doboló férfiak, mobilon pötyögő, feszült tekintetű nők, némelyik kocsi hátsó ülésén fáradtan hadonászó vagy épp bamba tekintetű gyerekek.
Hihetetlen, gondolta, hogy az emberek órákat töltenek egy autóban vagy sorban állva, holott értelmesebben is eltölthetnék az idejüket.
Hatalmasat sóhajtott. Vajon milyen volna időt ajándékba adni? Igaz, azt nem lehetne csillogó papírokba csomagolni, sem a fa alá rejteni. Vajon lenne fogalmuk, miként éljenek vele? Megosztanák egymással?
Hazaérve az előszobaszekrényre dobta a kabátját. Átfagyott ujjaira percekig engedte a forró vizet, keze zsibongása elbódította. Mozdulatlanul állt ott, zsibbadtan; már szinte elhomályosultak előtte saját ujjai, a fürdőszoba pedig lassan megszűnt körülötte.
Egy régi karácsony. Anya sürög-forog a konyhában, míg Apa igyekszik minél több díszt felaggatni a fenyőre. Mindent megtesznek, hogy csodálatos legyen az ünnep. Csillogó csomagok a fa alatt. A bontogatás izgalma. Meglepetés, öröm, varázslat. Biztonság, meleg fények. Talán nem is maga a karácsonyfa ragyogott annyira…
Elzárta a vizet. A kép elveszett. Elméje sietve kapaszkodót keresett az előző pillanathoz. Lehunyta a szemét, mint aki szép álomból ébred és azt hiszi, ha szorosan összezárja a szemét, még visszakaphatja az álom végét.
Fel kéne hívnom Apát.
Két hónapja nem beszéltek egymással. Sérelmek, félreértések, megbocsájthatatlannak tűnő szavak vontak falat kettejük közé. Számít még egyáltalán? Eltűnődött. Apa is csak ember. Jót akart. Hibázott. Talán ma… De…nem. Nem! Fáradtan rogyott le a konyhaszékre. Nyugodt magányában folytathatta volna az ajándékok csomagolását, de hozzá sem ért a színes papírokhoz. Átjárhatta volna az ünnep finom rezgése, de nem érzett semmit.
Egyszerre csak megadta magát a belső viaskodás, a tehetetlenség és a feltorlódott hiány fájdalmának. Ezer éves könnyei utat törtek.
Csak a Most van! Anya sokat ismételt mondata hirtelen értelmet nyert.
A megadás szaggató és mégis felemelő pillanatában végre lélegzethez jutott a lelke, és teret kapott mindaz, ami odabent újjászületésre várt. Annyi minden átértékelődik, ha mi magunk is szülővé válunk. Juli megérezte a rég elveszett áramlást a lelkében.
Felpattant a székről és a telefonja után nyúlt.
Másnap a tömeg ugyanúgy áramlott a metróból a mozgólépcső felé. Ugyanúgy félrelökték, mikor le akart szállni. Az újságos ajtajában elé tolakodott valaki, majd kapkodva bocsánatot kért. A pénztárnál ugyanazok a kiégett, fakó arcok várták és a pékségben az ősz hajú kasszás hölgy ma is elfelejtett köszönni. Otthon a gyerekek pokoli zajjal kreáltak versengést mindenből, más-más időpontban akartak enni, a kaotikus fadíszítés közben pedig felborult a fenyő.
A mikró felmondta a szolgálatot, az egyik lakó pedig úgy érezte, hogy halaszthatatlan feladat december huszonkettedikén este hét órakor lyukat fúrni a falba.
Kit érdekel. Mosolygott. Minden rendben.
A süti illata mennyei. Juli hagyta, hogy a gyerekek azt vacsorázzanak. Hogy örülnek! Végül ő és Kornél is azt vacsorázták. Miért ne?
A szokásos kényszeres mosogatás és kötelességtudattól vezérelt mozdulatok helyett most csak úgy leheveredett a földre. A szőnyegen fekve a pontfényeket csodálta, lehunyt szemmel szimatolta a fenyő illatát, és örült a pillanatnak. Szokatlan és felszabadító érzés volt.
Találomra könyveket vett a kezébe, hogy mindbe kicsit beleolvasson. Úgy érezte, mintha lassabban telne az idő. Később éjszakába nyúlóan beszélgettek Kornéllal – és ma kivételesen töltött magának egy pohár sangriát is. Legfeljebb holnap majd délig alszanak. Hova kellene sietni? A csöndesen lobogó gyertya fahéjillata finoman körülölelte őket.
Szomjazó lelke végre csordultig telt a régi időkből ismerős ragyogással. Sok év után először érezte újra szíve várakozását. Apa holnap érkezik. Az sem baj, ha nem hoz ajándékot.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
