Utálom Lujzi nénit

Utálom Lujzi nénit. Mindig ordít velünk. Főleg velem. Akármit csinálok. Nem értem miért. Én jó gyerek vagyok. De ő nem engem lát. Valaki mást.

Birovits Zsuzsanna írása.

Emlékszem, tavaly, elsőben bebújtam a szekrénybe. Nem keresett. Miután előbújtam, összehúzott szemöldökkel nézett rám. Úgy, mint apa anyára, ha itthon van.

Apa kétszer jön csak haza egy évben. Külföldön dolgozik. Olyankor nem sírok. Megígértem neki.

A fiúk nem sírnak. Apa mondta. Ő fiú. Biztos tudja.

Kati nénit, az angoltanárt, nem utálom. Ő engem is lát. A múlt héten bejött a terembe. A padom alatt szemét. Apró, ezüst galacsin. A felszerelésem a padomban. A füzetem széle csokifoltos és gyűrődött volt.

Lujzi néni ilyenkor kiküld. Azt kiabálja, hogy takarodjak az igazgatóiba. Meg azt, hogy látni sem bír. És még azt is, hogy rossz vagyok. Kati néni azt mondta:

– Ahogy kint, úgy bent. Kérlek Zalán, pakolj elő! Légy szíves dobd ki a szemetet!

És mosolygott.

Csilingelő hangja van. Mint a karácsonyi csengettyűnek.

Leült. Várt. Csendben. Még Zsoltival sem kiabált, aki a széknek nyomta a hasát és a fütyijét. Közben nyögött. Hasonlót hallottam egyszer otthon. Éjjel. Anyáék szobájából jött a hang. Bebújtam a paplanom alá.

De nem sírtam. A fiúk nem sírnak.

Ma úszni mentünk. Még a barna sapkámat is felvettem, nehogy Lujzi néni leszidjon. A buszon Szofi mellé ültem. Ő a kedvence. Nem beszélgettem.

Nagyon jó akartam lenni. Olyan, mint Szofi. Rá mindig mosolyog. Vele sosem kiabál. Ha nincs olvasókönyve, még akkor sem.

Én egyszer otthon hagytam a könyvemet. Kaptam egy feketét.

Az uszodában majdnem minden rendben volt. Most értünk vissza az iskolába. A barna sapka még a fejemen. A kabátom becipzározva. Az úszó cuccom a szakadt hátizsákomban. Lassan jöttünk fel a lépcsőn. És halkan. A nagyoknak órájuk volt. Kristóf nevetett. Hangosan. Mögöttem jött. És Lujzi néni rám kiabált:

– Menj be az igazgatóiba! Nem bírlak elviselni! Nem akarok veled egy levegőt szívni!

De akkor sem sírtam. Azért se. A fiúk nem sírnak. Megígértem apának.

Belebokszoltam a szekrénybe. Kati néni ekkor lépett ki a tanáriból. Odajött. Kért, hogy vegyem le a kabátomat. És a barna sapkámat. Bedobtam őket a szekrényembe. Ezután megkért, hogy legyek szíves tegyem fel inkább a fogasra. Felakasztottam.

Megköszönte. Azt mondta ügyes vagyok. De én hátat fordítottam neki.

Az igazgatói iroda előtt álltam. Rugdostam a szekrényajtót. És direkt bevertem a fejem az ajtóba. Fájt. De nem sírtam. A fiúk nem sírnak.

Kati néni azt mondta, hogy ne bántsam a szekrényt. És magamat se. Abbahagytam.

Folyt az orrom. Arcomat a kedvenc, kék kapucnispulcsimba töröltem.

Nem bírtam Kati néni szemébe nézni. Mögöttem állt. Kérdezte, mi történt. Nem tudtam megszólalni. Akartam. De a szavak nem akartak kifolyni a számból. Csak az orrom folyt.

Sós ízt éreztem a torkomban. De nem sírtam. A fiúk nem sírnak.

Kati néni elment. Mindig így teszek, ha Lujzi néni ordít velem. Azt mondta, ma is rossz voltam. Meg azt, hogy verekedtem. De én csak visszaadtam Dávidnak. Belém rúgott az uszodában. Az öltözőben. Bezzeg azt nem látta. Csak engem. Amikor visszarúgtam.

Visszajött Kati néni. Hozott nekem papírzsebkendőt. És megsimogatta a fejemet. Nem szólt. Kifújtam az orrom. Megfordultam, és ránéztem.

Melegséget éreztem a mellkasomban.

Leült a tanári elé. Egy kék székre. Odamentem. A kezemet ökölbe szorítottam. Leültem. A szürke székre. Ránéztem. Lassan folyni kezdett a könnyem.

Megfogta a kezem. Nem szóltunk semmit. De közben azon gondolkodtam, hogy apa talán mégis rosszul tudja. A fiúk is sírhatnak.

nyitókép: freepik