Jellegzetes cuppanással nyílt ki a hidegkonyha nehéz ajtaja. Emő borús arccal viharzott be rajta, és gyors mozdulatokkal kötötte magára a kötényt. Ezt még becsapni se lehet! Pedig leginkább ahhoz lett volna kedve. Jól bevágni az ajtót, hogy csattanjon. Megint elkésett. Remélte, hogy a kisfőni nem vette észre. Ha még a kioktatást is végig kellene hallgatnia, robbanna. Saci és Judit elnézte neki, fel sem néztek, gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizték a hűtők tartalmát.
Az óvónő tartotta fel kora reggel, hogy Balázska nagyon nyugtalan mostanában, alig tudják ebéd után lefektetni, és zavarja a csoporttársait a délutáni csendes pihenőben. A többi se tud aludni. Valamit csináljon vele, mert különben ebéd után el kell vinnie.
Mégis hova az anyámba vigyem, amikor dolgozom? Normálisak? Nagyon jól tudják, hogy mi van. Mit cseszegetnek még ők is?
– Csinálnunk kell nyolcvan lazactekercset, harminc csomagolt görögsalit, ötven sonkatekercset, tonhalas, körözöttes és csirkés falatkákat, rendeltek két sajttálat, egy tengeri és egy party hidegtálat, kell a szokásos salátabár kintre, a kávézóba húsz-húsz szendvics és a szalámis meg mozzarellás croissantok. Aztán küldik a listát a délutáni rendeléshez. Mivel akarsz kezdeni? – szegezte neki a kérdést Judit.
– Jó nekem a salátabár, meg a szendvicsek.
Judit a rangidős köztük, harminc éve itt dolgozik. Már innen fog nyugdíjba menni. Apró, tömzsi sziluettje nélkül üres lenne a hidegkonyha. Judit szerette az állandóságot, a kiszámíthatóságot, gyors kezeivel mindig egyforma tekercseket formált, mintha egyenként lemérte volna vonalzóval. Bírta a hideget is, pedig a fiatalabbak hogy panaszkodtak miatta, ő csak legyintett, vegyenek fel még egy pulóvert.
Fegyelmezettségét nagyra értékelte a vezetőség, ezért elnézték sokszor nyers stílusát és kendőzetlen egyenességét. Tudták, ha ő dolgozik, akkor megbízhatóan kész lesz minden. Nem keresett kifogásokat, hogy túl sok, vagy ehhez több ember kellene. Mint egy bástya. Kemény és erős. Saciék csak két éve csatlakoztak mellé. Betanultak. Nekik ez nem volt szerelem, csak kellett a munka. Bármi.
Saci nem bírta tovább.
– Naaa, mi volt tegnap? Mondd már! Látom, hogy ideges vagy!
– Ja, a tegnap? Már nem is azért… Az óvodában is nekem estek, és megint kaptam két ajánlott szelvényt. A gyámtól jött az is. Nem bírom már. Mi a szart akarnak már megint?!
Saci is jól ismerte ezt. Gyomorgörcse volt, amikor délután megnézte a postaláda tartalmát. Már évek óta. Még a számláknak is jobban örült.
– Naaa, de a tegnapi tárgyalás!! – sürgette Emőt.
Judit alig hallhatóan mormogott valamit. Emő tudta, hogy nem szereti ezt hallgatni. A bajaikat. Megvan neki is a sajátja. Igazából senki nem szerette hallgatni.
Emő megszokta az évek alatt, hogy nem tudnak ezzel mit kezdeni az emberek. Aki nincs benne. El sem hiszi, hogy ilyen van. Pedig ők csak hallgatták. Nem velük történt. Neki meg túl is kellett élnie. Idegesek lettek egy idő után, ha beszélt róla, hogy inkább nem akarják tudni se, így hozzászokott, hogy inkább magában tartja. Saci más, ő is ugyanebben élt. Ő értette.
Itt, az elszeparált helységben nem voltak annyira szem előtt a főnököknek, és nem hallották a többiek sem.
– Hát, az megvolt, csak a szokásos – sandított Judit felé Emőke, hogy mit szól, de rájuk se hederített – Az ex megint szidott, minden hülyeséget összehordott rólam, hogy verem őket, meg hogy elhanyagolom őket, meg alkalmatlan vagyok és elmebeteg, a gyámos meg le se bírta állítani. Szerintem félnek tőle.
Ott mindenki előtt mutogatta, hogy elvágja a torkom. Persze, amikor szóltam, már nem látta senki. Csak legyintettek, jaj, csak nem. Hát kösz.
– Ugyanez volt nálunk is, mintha ezek tanulnák valahol, vagy valami kézikönyvből olvasnák. Ahogy elindítottam a válást, az apjuk folyton telefonálgatott a gyámhatóságra, azok meg a nyakamra jártak, fenyegettek.
Még engem vettek elő, pedig távolságtartási végzést is kaptunk ellene, nem fizetett gyerektartást abban az időben, és úgy menekültünk előle. Ez nem zavarta őket érdekes módon, de az ő szóbeli rágalmaira azonnal ugrottak.
Egyszer képes volt azzal feljelenteni, hogy fényevő vagyok. Pedig akkor már nagyobbak voltak, jártak iskolába meg minden, az csak feltűnt volna ott is, hogy le vannak soványodna vagy bármi. Váratlanul beállítottak a gyerekjólétisek, és benéztek a hűtőbe, hogy van-e kaja.
Erre Judit is közbeszólt.
– De hát nem is vagy sovány! Hogy lennél már fényevő? Micsoda hülyeség!
Sacinak megrezzent a szája széle.
– Hát nem, de azt mondták, hogy mindent ki kell vizsgálniuk, ha bejelentés érkezik. Mondtam nekik, hogy konyhán dolgozom, úgyhogy érdekes ez az elképzelés, aztán ezzel békén hagytak. Az, mondjuk, nem érdekelte őket, hogy miből veszek kaját, ha csak az én fizetésem van. Csak az a baj, hogy minden ilyen miatt szabadnapot kellett kérnem, hogy be tudjak menni, már féltem, hogy kirúgnak, annyiszor behívott a gyám, és még mellette a bírósági tárgyalások is.
– Nem tudom, mit csinálnak a pasik, hogy ezt így elérik, hogy szinte személyes ellenségként üldöz a gyerekvédelem engem, mikor minket kellene megvédeni.
Amikor én mentem segítséget kérni oda, hogy agresszív, nem vagyunk biztonságban, és nem tudunk hova menni a gyerekekkel, ő meg nem megy el a házból, csak simán elhajtottak, hogy oldjam meg, ha már hozzá mentem, és szültem neki. – folytatta Emő. – Azt valamiért nem kellett kivizsgálni. Nem is értem.
– Szemetek. Ezektől akár fel is fordulhatunk, csak az apuka kapcsolattartása ne sérüljön. Az a minden nekik. Az, hogy a gyerekeket is kicsinálja, nem érdekel senkit. Becibálta a rendőrség a gyerekeket szakértőhöz, hogy verem-e őket. Teljesen kikészültek. Persze kiderült, hogy nem igaz, de őt megint nem vették elő, hogy hamisan vádolt.
Amikor meg ő megtámadott, akkor mindent kitaláltak, hogy milyen indokkal zárják le az ügyet. Nem garázdaság, mert bejött a lakásba, és az nem közterület. Indítsak magánvádas eljárást.
Belökte az ajtót, amikor beengedtem a gyerekeket, és bejött a lakásba, az senkit nem érdekelt, meg hogy elvette a telefonom és összetörte. Az se. Mert visszaadta, ezért nem rablás, és nem olyan nagy érték, hogy csináljanak valamit a rongálás miatt.
Még csak nem is nyomoztak. Ezeknek mindent lehet. – legyintett Saci.
– Ja, hát a rendőrség, ne is mondd! Amikor feljelentettem zaklatásért, mert állandóan hívogatott, meg a ház körül kószált, amikor meglátott, jött utánam és rángatott, levelekben is fenyegetett, az nem zaklatás. Az e-mailekben szerintük a gyerekek után érdeklődött. Ja, az pont így néz ki… Szartak rá magasról.
Ez meg csinálja továbbra is, csak adták alá a lovat. Pedig nem veszem már fel a telefont, de nem adja fel. Most meg hisztizik a gyámhatóságon, hogy nem vagyok együttműködő, mert nem beszélek vele telefonon.
Ezek meg benyalják, és kérdezgetik, hogy jaj, anyuka, de hát beszéljék meg! Nem értenek semmit.
Judit odavágta az öblös GN edényt a pultra, és nagy lendülettel beleöntötte az olivabogyó konzervet. Belökte az alsó polcra, és becsapta a hűtőajtót, közben nagyokat sóhajtott. Saci halkabbra fogta.
– És az oviban mi volt?
– Hát hogy gond van vele, de tudják, hogy válunk, és amikor oda mennek hétvégén, folyton szidnak neki az anyóssal, hogy gyilkos vagyok meg bolond, úgy jön vissza a gyerek, mint egy zombi, teljesen kicsinálják.
A pszichológus is mondta, hogy látja, hogy ez van, meg hogy fél az apjától, de amikor kért tőle véleményt a bíró, nem írta le, csak mismásolt. Az is… Hagyjuk is… Ilyen mind.
– Jól megszívtátok ezzel a két barommal. – Judit feléjük se fordult, csak maga elé dünnyögte.
Tudták ők, nem kellett nekik mondani. Emő félbevágta a zsemléket, és elővette a szeletelt sonkát. Kinézett a kisablak felé, nem állt ott senki, gyorsan bekapott egy vékony szeletet. Ennyi nekik is jár. Úgysem reggelizett.
– És nektek, mikor lesz a bírósági tárgyalás? –kérdezte Sacit Emőke.
– Két hét múlva. Megint új bírót kaptunk, ez már a harmadik. Szerintem el se olvasta az iratokat, a múltkor azt se tudta, hány gyerekünk van, és két tárgyalást már elhalasztott. Pedig lassan ítéletet kellene hoznia, de húzza, mint a rétest, és addig ez a bizonytalanság van. Az ügyvédet se bírom már fizetni, így is tartozom neki.
– Úristen, nekünk is eddig fog tartani? És a vagyoni még külön. Ki tudja, mikor kapom vissza a pénzem, ha egyáltalán…
– Azt el se tudtam indítani, nem kaptam meg a költségkedvezményt, le kellene perkálni előre valamennyit, és szerintük olyan jól élünk, hogy ezt ki kellene tudnom fizetni. Na persze.
Elüldözött a házból, ott terpeszkedik benne egyedül, senkit nem érdekel, hogy addig hogy tartom életben a gyerekeket, amíg tárgyalgatnak, meg számolgatnak, mennyi az én részem.
Judit lecsapta a kést a vágódeszkára, és felszegett fejjel feléjük fordult.
– Saci, hány éve folyik már a válópered?
– Ööö, több, mint hat.
– Ha megölted volna, már szabadultál volna. – vetette oda szárazon kihívó tekintettel.
Saci és Emő rámeredtek. Basszus, igaza van. – váratlanul mart bele Emőbe a felismerés. Juditnak mindig igaza van.
De jó lenne… – kúszott a bizarr ábránd Saci elméjébe. Vége lenne. Nem kellene többet félni, nem kellene attól tartani, hogy bármikor felbukkan, és nem tudja elkerülni, nem kellene odamennie a gyerekeknek, nem lennének tárgyalások, gyámhatóság, a bíróság közelébe se menne többet! Nyugalom lenne. Béke. Szabadság. Nem is tudja, milyen az.
De egyikük se mondta ki hangosan. Csak néztek kukán Juditra, hogy miket beszél. Nézd már, hogy bámulnak! Meg se mernek szólalni, annyira félnek! – mulatott Judit magában – Kis madárfiókák, meg vannak rémülve. Pedig titkon ők is ezt akarnák, tudom! Megszabadulni ezektől a nyomorultaktól. Jól kinyírni a két szemétládát! Megsemmisíteni őket, eltörölni a földről is! Hát minek él az ilyen egyáltalán?
Még egy bérgyilkos is olcsóbb lett volna, mint amit ügyvédre elszórtak, oszt már rég nyugtuk lenne. Inkább leülném, mint ezt a baszakodást eltűrni. Hogy idegenek ellenőrizgessenek, mint valami szerencsétlent, aki nem tudja, mit kell csinálni egy gyerekkel!
Bejöjjenek a lakásomba, nézegessenek a hűtőmbe, meg belepofázzanak mindenbe! Mit képzelnek? Tudod mikor! Ni, már, hogy néznek, meg vannak ijedve, hogy ilyet nem lehet, meg jaj, az csúnya dolog! Meg ki ne derüljön, mert őket még a gondolatért is lecsukják, azt hiszik! Annyit jártak a nyakukra a szervek, mindentől rettegnek már.
De hát a két baromnak lehet? A verést? A sok hazugságot? A kifosztást? Meg a mindent? … Áh, úgyis gyávák hozzá! Tíz év múlva is itt fogják panaszolni, hogy miket művelnek velük, amíg ki nem múl az exük, vagy ők maguk.
Ütemesen mozgott a nagy kés Emőke kezében, csak halk koppanásait lehetett hallani, ahogy az uborkát gyakorlott mozdulatokkal szeletelte. Hirtelen bűnös értelmet kapott kezében a veszélyes tárgy. Nem beszéltek tovább. Saci a paradicsomokat vágta négy egyforma cikkre. Akadálytalanul siklott az éles penge a húsba. Elmélyedve figyelte, ahogy a vörös héj hibátlanul szétválik, és a piros belső védtelenül feltárul.
Vajon képes lenne rá? Talán egy jó autóbaleset is elég lenne. De mikor volt neki ilyen szerencséje?
Nyitókép: AI
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
