Píp, píp, píp! Csak pár percet még! – befordulok a fal felé, s elsüppedek takaróm puha álombolyhaiba. Pííp, pííp! Mindjárt! Mindjárt megmozdulok. Píííp! Píííp! Még egy perc. Pííííp! Nem! Nem szabad! Vissza fogok aludni. Talpra! Félhomályban botorkálok ki a konyhába, de lehet, hogy nincs is sötét, csak a szemem nem hajlandó engedelmeskedni, a hűtő viszont nyílik: tízóraigyártás, keltegetés, reggeli, gyerekeket iskolába indítani, magamat meg munkába. De igazából ezt nem gondolom végig, csak nekiállok. Minden nap. Hétvégén kicsit később, kicsit máshogy. Az egyedülálló anyák már csak így járnak. Nincs is semmi látnivaló.
Délután folytatása következik. Főzés, végtelen pakolás, standard mondatok ismételgetése: Csináld máár a leckét! Gyere máár! Hallood? Mosd meg a fogad! Tényleg megmostad? Akkor lehelj! Bepakoltál? És te? De itt hagytad a tolltartót! Te is bepakoltál? Gyurrrika jó papagáj!
De van egy titkom. Csss, csak neked súgom meg. El ne áruld senkinek!
Nem baj, ha nehezek és egyhangúak a napok. Az életem mégsem monoton, mert miközben minden nap ugyanezt csinálom, gondolatban az lehetek, ami csak akarok. Lehetek férfi vagy nő, szerelmes vagy csalódott, dühös vagy boldog, sértett vagy sértő, elsuttoghatok súlyos titkokat, dönthetek tabukat, eljuthatok a világ másik felére, belebújhatok életekbe, ahol az történik, amit csak akarok, mert van egy titkos életem.
Lassú tűzön pirul a hagyma, és miközben a répát pucolom, hősöm lelki mélységekben bolyong, hogy megtalálja önmagát. Kiutat és megoldást keres, ezer variáción verekszi át magát, már össze is vágta a répát, de még a zellert is éles kardjával, elszánt arccal.
Ja, hogy ez én vagyok, nem is ő. Bár ki tudja, talán ő is én vagyok, de ezt nem árulom el, inkább elrejtőzöm bennük.
A konyhaasztalon nyitva a laptop, hogyha éppen a harmadik vágásnál jut eszembe a tökéletes jelző, vagy egy meglepő fordulat, azonnal le tudjam írni, mert nincs annál borzasztóbb, mint amikor elfelejtem. Úgysem hagy nyugodni, addig kínoz, bizgerál, míg le nem fejtem a fejemből, ahogy az emlékeit Dumbledore a merengőbe.
De megint itt ragadtam a gép előtt, leégett a hagyma, kezdhetem elölről a levest. De nem baj, mert a hagymáról meg eszembe jut, hogy hősöm azon a jelentéktelen napon, egy teljesen hétköznapi boltban, minden előjel nélkül, totálisan irracionálisan éppen a hagymás rekeszek mellett döbben rá élete értelmére. Csak a zajban nem hallom, mit mond és mit akar tenni. De amikor mindenki aludni tért (a valóságban, azt hiszem), már nem is zavar a nagy halom zokni a fotelban. Csak ötöt párosítok gyorsan, ami éppen elég holnapra, hogy végre igazán vele lehessek, mert még én sem tudom, hova indult onnan, a rekeszek mellől.
Már nem is tűnik olyan ijesztőnek a nap az egyes számú valóságban, de még a holnap sem ott, az éjszaka kéken vibráló magányában hősöm útját egyengetve.
A sok együtt töltött idő színes képekké formálja a fekete betűket a fehér monitoron, ahogy alakul ő és én és a történet, bolyongva tisztul a lényeg, hogy végül mit is akartam mindezzel mondani. És akkor… valami megmagyarázhatatlan elégedettség kerít hatalmába, ami kisimítja az élet ráncait.
Észre sem veszem, hogy magamban mosolygok a pontosan összeillő sorokra, pedig némelyik teljesen véletlenül került egymás mellé. Igen, éppen megszületik a sokadik gyermekem. Egy darab belőlem. Faramuci helyzet, kicsit szégyellem is, hogy miközben a szavakkal játszom, mégsem tudom igazán leírni az érzést. Van-e rá megfelelő szó? Büszkeség? Katarzis? Önkifejezés? Mámor? Lelkesedés? Az alkotás öröme? Kreativitás? Szavak… csak szavak.
És ott, az éjszaka kéken vibráló magányában az egész napos társtalan küzdelem után annyira, de annyira szeretném megosztani valakivel, megmutatni lüktető újszülöttem még magzatmázban.
Elmerengek a monitor fölött a homályos falak sejtelmes sarkaiba, és rádöbbenek, hogy itt vannak körülöttem. Mert ma is szembejött velem Emőke és Anikó verse, Zsuzsi cikke, Gabi receptje, a könyvesboltban senki sem értette, miért kacsintok egy-egy kötetre titokzatos ábrázattal, mert én ismerem az íróikat. Terézanyuk mindenütt. Nekik bármikor megmutathatom lelki meztelenségem legújabb darabját, sokadik újszülöttem, mert ők érteni fognak. És ott voltak mellettem, amikor baj volt, s akkor is, amikor öröm. Az a hosszú beszélgetés Zsófival meg Ildivel, az a véletlen találkozás Mártival, és az a mindent jelentő biztatás.
Szombaton eszeveszett tempóban készülök. Itthon mindent el kell rendezni, csak úgy szabadulhatok egy kis időre. Fontos randevúra megyek. Konstatálom, hogy a lábamat le se borotváltam, pedig szemüveg nélkül is látom azt, amit… szóval kritikus az állapot. De nem baj, már így marad, igazán nem számít.
Mert csak az a lényeg, hogy végre élőben is együtt legyünk. Ott ülünk majd a süti felett alkotásról, világmegváltásról, az élet nagy kérdéseiről sugdolózva, minden másról elfeledkezve. Van egy közös titkunk: írók vagyunk. Terézanyus írók. És ha már ezt mind elárultam, megsúgom még egy titkom: nem vagyok egyedül.
Az írás a 10. Terézanyu pályázatra készült.
Fotó: A szerző saját fotója
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
