Már gyerekként is rajongott a falusi hangulatért Krotos Erika, aki mégis csak ötvenéves korában merte megvalósítani az álmát. Hiszen hogy néz már ki, ha valaki diplomásként lekvárokat főz? – teszi fel a költői kérdést, és meg is válaszolja: nagyon jól! Egy Terézanyu pályázatra érkezett karrierváltás történetét olvashatjátok.
Már ötévesen ott volt a kód a kezemben, megvolt, hogy mire születtem e földre. De akkor miért kellett 50 évig mégis egész más irányba menni?
Nagymamámnál nyaraltam, egy pici faluban és imádtam ott mindent. A nádfedeles házat, a vályog épületnek az illatát, a kemencét, a virágokat, a turbékoló galambokat, a puha dunyha melegét.
És imádtam a nagymamámnak segíteni a kertben a magocskákat elvetni, kapálni, ültetni, szedni a gyümölcsöket, főzőcskézni. Órákat elnézegettem a kotlóst, ahogy a kiscsirkéket terelgette.
Néha megfogtam óvatosan egy-egy elkóborolt kiscsibét, a puha pihéit simogattam, énekelgettem neki, majd óvatosan elengedtem és néztem, ahogy visszaszalad nagy boldogan az anyukájához. Mesevilág volt az ott nekem.
De aztán a szüleimmel és a nagymamámmal együtt egy nagyvárosba költöztünk, egy bérház második emeletére. Én iskolába jártam, a szüleim álma az volt, hogy tanuljak, mert bizony a világban csak akkor lehet valamire vinni, ha tanul az ember. Ez volt otthon a napi mondóka. Én pedig jó kislány módjára tanultam, tanultam és tanultam.
Egyszer aztán, amikor a továbbtanulásról volt szó és nem tudtam, milyen iskolát is válasszak, a nagymamám azt mondta:
– Legjobb lesz kislányom, ha csibész leszel.
No, ezen aztán mindenki jót nevetett, mert ugye a csibész nem egészen az, amire az én nagyim gondolt. Ő tudta, hogy nekem kiscsibékkel, állatokkal, növényekkel kellene foglalkozni. De a család többi tagja úgy gondolta, hogy a földdel, állatokkal való foglalatosság az a parasztok dolga, én meg városi lány vagyok, mit értek én ehhez.
Egészen másirányú diplomát szereztem, dolgozni kezdtem. Sok-sok éven át különböző termékeket forgalmaztam, üzleteket kötöttem, kereskedtem, új termékeket kutattam fel, céget vezettem, nyüzsögtem. De
nem éreztem magam jól. Az üzleti élet lelketlen világa soha nem volt nekem való.
Nap mint nap csak azon gondolkodtam, hogyan lehetne még több pénzt keresni, hogyan lehetne még több terméket eladni.
Aztán kiégtem. 50 évesen elegem lett ebből az életből.
Hónapokig gyötrődtem, mit csináljak, mi mást csináljak az értékesítésen kívül, hiszen ehhez értek leginkább. Mivel nem láttam más lehetőséget, vagyis nem vettem észre más lehetőséget, ezért újra és újra ugyanazokat a köröket jártam. És ekkor végre történt valami.
Az egyik éjszaka megjelent álmomban a nagymamám.
Több mint 20 éve már, hogy nincs közöttünk, korábban soha nem álmodtam vele, de akkor, a legnagyobb bajban, egyszer csak ott volt. Felébredtem és határozottam úgy éreztem, hogy ez nem lehet más, mint valami jelzés, onnét föntről. Jött a segítség, de mi lehet az üzenet?
És akkor hirtelen tisztán láttam magam előtt, ahogy pici gyerekként ott voltam vele a kertben, a konyhában. Előjött a kép, ahogy a kredenc tetején illatozott a birsalma, főztük együtt a birsalmasajtot, ettük a hatalmas szelet kenyérre kenve a lekvárt. Fülig maszatos voltam, a kezemen is folyt a lekvár, de ő nem haragudott, csak letörölte a kötényével és vidáman falatoztunk tovább.
Igen, igen, igen. A lekvárok, a kertészkedés, a főzőcskézések. Ez az én világom. Ezt szerettem, ezt akartam mindig is. Azonnal eldöntöttem, hogy veszek egy telket és kertészkedni fogok. Micsoda véletlen, épp volt a házunktól pár kilométerre egy eladó kertecske, amibe azonnal beleszerettem. Ültettem birsalmafákat, majd később rebarbarát, konyhakerti növényeket, virágokat.
Kiváltottam a kistermelői engedélyt és azóta vidáman ások, kapálok, metszek, ültetek, locsolok, szedek, feldolgozok, főzök, eladok, örülök. És amikor ilyeneket hallok a vásárlóktól, hogy: „az Isten áldja meg mindkét kezedet, ez a birsalmasajt ugyanolyan, mint amit az én Mamám főzött, valamikor nagyon régen”- no, ilyenkor homályos lesz a tekintetem.
Soha ilyen boldog még nem voltam. Végre a helyemen vagyok. Ott vagyok, ahova meg kellett, hogy érkezzem.
Állataim egyelőre még nincsenek, de imádok minden kétlábú vagy négylábú szőrös, tollas jószágot. Egyedül a négynél több lábúakkal nem vagyok barátságban.
Teljesen más lett az életem. Bezárult egy ajtó, kinyílt egy másik, és egy egészen más világot látok magam körül.
Olyan, korábban haszontalannak ítélt dolgokat is csinálok, mint a versírás, rajzolás, kosárfonás.
Szerintem mindenkiben ott van a kód. Keresd meg, ott kell lenni, meg kell találnod neked is. Kérlek, ne várj annyi ideig, mint én. Ha érzed, hogy mit szeretnél igazán mélyen, a lelked mélyén, arra vedd az irányt.
Nem baj, ha még nem tudod hogyan lesz, hidd el, lesz valahogy, lesz segítség, csak menj, haladj az utadon. Vesd le a bábruhát és szárnyalj szabadon, mint egy színes pillangó. Mert csak akkor lehetünk boldogok, ha ott vagyunk, ahol lennünk kell. Ja, és nem kell mindenkinek diploma ahhoz, hogy megtalálja a helyét, sőt lehet, hogy hátráltatni fogja az életben. Mert hogy néz ki diplomásként lekvárokat főzni? Szerintem nagyon jól.
Neked is van egy történeted? Írd meg a Terézanyu pályázatra! Részletek, pályzati felvtételek: itt!
Kiemelt kép: Terézanyu.hu
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
