Karrierváltás a klimax kellős közepén? Kevesen mernék bevállalni. Judit körül is sorra zárultak az ajtók. Szó szerint is. Aztán szembenézett magával egy fotón, amin az unokáját tartja az ölében, és nem tetszett neki, akit látott. Egy elismert és jól fizetett szakembernek tényleg elég ennyi, hogy felálljon a drogokkal teli asztaltól, és azt mondja, nem bírom kivárni azt a néhány évet, hogy nyugdíjba mehessek? Úgy tűnik, igen. Judittal Pozsgai Kitti beszélgetett.
– Vegyészként kerültél a rendőrségre?
– Igen, 1995-ben hivatásos rendőrtisztként kezdtem Győrben a Megyei Rendőr-főkapitányságon. Azt mondták, hogy válasszak magamnak vegyészként olyan területet, amivel a legjobban tudom szolgálni a helyi igényeket. A Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézetben végig néztem a szakterületek munkáját, és a szerves kémiai osztályt éreztem magamhoz legközelebb. Ott elsősorban kábítószerek vizsgálatával foglalkoztak.
Láttam benne perspektívát, pedig akkor, 1995-ben Magyarországon még a kábítószer-bűnözés nem volt olyan nagyon jellemző.
Aztán az élet engem igazolt, mert pár évvel később sajnos robbanásszerű változás következett be. Ahogy nyíltak a határok, Magyarországra is bekerült mindenféle kábítószerfajta, egyre több ügyünk volt. Tobzódtam ebben a szerepben, örültem, hogy tudok segíteni.
Időközben egy kis régiós labor alakult Győrben a budapesti központi labor mellett, annak irányításával, aztán a győri mintájára az országban több ponton is elindították a helyi laborokat. Jó kis hálózat alakult ki, ami Európa-szerte ma is példaértékű, úgyhogy legyünk büszkék a magyar kábítószer-vizsgáló szakértői hálózatra, mert nagyon komoly szakmai munkát végeznek ma is.
Nagyon élveztem a labor munkájának vezetését, úgy éreztem, hogy nekem való feladat, és az igazságszolgáltatásban is nagyon szerettem dolgozni. Egy fehér-fekete képekben gondolkodó ember vagyok, aki két lábbal a földön áll. Igyekszem egy kicsit azért ezen már változtatni, hogy ne legyenek ennyire sarkítottak az életem körülményei.
– Sikeres voltál, a karriered szárnyalt. Meddig tartott ez az emelkedés?
– Úgy érzem, hogy jól szolgáltam ezt az ügyet. Igyekeztem szakmailag is mindent megtanulni a vezetőinktől, akikre én abszolút fölnéztem. Mindenben támogattak minket, műszereket, metodikákat kaptunk, amiket együtt dolgoztunk ki. Jó közegben dolgoztam, éltem, és azt gondolom, hogy anyagilag is elég jól meg voltam becsülve.
Aztán a 2010-es évek környékén a munka mennyisége olyan mértékűvé vált, ami kezdett maga alá temetni. Hiába vettek körül nagyon elhivatott, tisztességesen dolgozó kollégák, már sok volt.
Jöttek a dizájnerdrogok. Nem tudom, ki mennyire emlékszik a C-listára, akkoriban még a csapból is ez folyt. Jöttek sorban ezek az új anyagok, amikről senki nem tudott semmit, de te azonnal tudd, hogy mi ez. Viszont szakmailag ez nem így működik.
Ahhoz, hogy egy vegyületről kimondjuk, hogy az micsoda, ahhoz nagyon alaposan körbe kell járni, többféle módszerrel meg kell vizsgálni. Mert nagyon pici különbségek voltak a molekulákban, és aktuálisan valaki ezért vagy börtönbe ment, vagy nem, mert vagy fönt volt azon a kábítószer, vagy pszichotróp listán, vagy nem. Ettől függött, hogy valaki bűncselekményt követ el és valamilyen büntetésre számíthat, vagy sem.
– Akkoriban vegyészek harcoltak vegyészek ellen?
– Valami olyasmi. Ezek a vegyületek általában a messzi Kínából vagy valamilyen ázsiai országból érkeztek, és nem nagyon derült fény arra, hogy most ezeket ki, mikor és hol készítette.
Viszont az internetet ellepték, küzdött ellenük minden ország törvénykezése, rendőrsége. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy akkoriban nyílt emberkísérletek zajlottak a kábítószerpiacon, mert kidobtak egy új vegyületet, és senki nem tudta, hogy annak milyen élettani hatásai lesznek.
Aztán jöttek a hírek, hogy magából kivetkőzött emberek futkosnak az utcán, tépik le a ruhájukat. Volt egy szörnyű időszak, amikor nem tudtuk, hogy mit kapunk aznap.
Heti négy-öt anyag volt előttünk, mondjuk már meg azonnal, hogy a kórházba bevitt mitől beteg, milyen terápia segíthet.
– Innen nézve ez az egész folyamat annyira izgalmasnak tűnik. Mintha egy krimisorozat főszereplője lennél, mint Dr. Csont, csak éppen Dr. Drog, vagy Miss Vegyjel. Gondolom stresszből nem volt kevés, de tényleg nehezen tudom elképzelni, hogy mikor jöhetett el nálad az a pont, amikor azt mondtad, hogy köszönöm, nekem ennyi ebből elég volt.
– Belülről megélni nem volt könnyű, mert van két gyerekem, sőt már unokáim is, és én ezt a labort úgymond a nulláról építettem fel, az én nevem fémjelezte, olyan volt, mintha a harmadik gyerekem lenne. Először egyedül dolgoztam, aztán kaptam kollégákat magam mellé, technikust is. Remekül sikerült az a párosítás, nagyon jól tudtunk együtt dolgozni.
Budapesten is rájöttek, hogy most már olyan volumenű a munka, elkerülhetetlen, hogy a régiós laborok létszámát négy főre növeljék. Jöttek a határidő problémák, a több hónapig tartó nagy ügyek, és a rengeteg egymintás ügy.
Aztán bevezettek egy szabályt, hogy minden ügyet be kell három hónap alatt fejezni. Na valahol ezen a ponton egy olyan szigorúság telepedett ránk, ami már lelkileg is nagyon nyomasztó volt.
Mert tudtuk, hogy néhány esetben szakmailag ez olyan kihívás lesz, amit nem biztos, hogy meg tudunk oldani.
A sikerélmény kezdett belőle eltűnni, egyik ügy jött a másik után, olyanok lettünk, mint a robotok.
A főnökeim is hasonló szituációban jártak, ők sem tudtak igazából túl sok motivációt adni nekünk.
Az ember érzi, hogy valami már nem kerek, amikor szűk a keret, rács van az ablakodon, rács van az ajtódon és kezded azt érezni, hogy benned ennél több van. És hát nem lettem fiatalabb sem. Az ember úgy 45-50 felé már fárad, családja is van, ahol szintén szeretne megfelelni, főleg, ha egyfajta maximalizmussal éli a világát, mint ahogy alapvetően én is, akkor eltűnik egyszer csak az a lendület, az az energia, ami addig megvolt.
Amikor már úgy érzed, hogy valami olyat áldozol az életedből, amiről nem tudod, hogy megéri-e, akkor azt hiszem eljön a váltás ideje.
– Ennyi elég volt ahhoz, hogy felállj, vagy hagytad magad még sodródni az árral?
– Ma már azt gondolom, hogy kipróbálhattam volna magam hamarabb is valami másban is. De hát minket még nem így neveltek. Dolgozz egy helyen, ha jól érzed magad, az csak szerencse. Ha még a fizetésed is normális, az külön szerencse. Biztonságban vagy. Mi baj lehet?
Hát azért lett baj. Egy idő után éreztem, hogy rosszul alszom. Magas lett a vérnyomásom, a pulzusom, jöttek a kiégés klasszikus tünetei. Kezdtem érezni, hogy valamit tennem kell, mert rámegy az egészségem.
Ötven körül voltam ekkor, a változókor kellős közepén. Amíg nincs benne az ember, nem tudja milyen, ha hullámzik a hangulatod, jönnek a kilók, meleged van, fázol, azt se tudod, mi bajod, de nem érzed jól magad. A gyerekre is oda kell figyelni, vagy gond van az edzőjével, vagy a munkahelyeden a kollégákkal, kezdett a világom egy kicsit zavarossá, zaklatottá válni. – mutat rá Judit.
– Pályakezdőként engem is ijesztegettek a klimaxoló kollégákkal. Meg is tapasztaltam, hogy az egyik nyitotta, a másik csukta az ablakot, aztán úgy összevesztek ezen, hogy egy hétig nem szóltak egymáshoz. Hogy lehet ezt a helyzetet normálisan megoldani?
– Kértem a főnökeimtől, hogy nyugalmasabb szakterületre mehessek át, így jöttek a véralkohol vizsgálatok. Gondoltam eltöltöm ott az utolsó pár évemet, mert korábbi hivatásos rendőrtisztként ledolgozott éveim miatt van némi korkedvezményem a nyugdíjhoz. Alapvetően jól is éreztem magam az új szerepkörben, megnyugodtam. Lement a vérnyomásom is, de aztán jött a Covid-járvány, ami engem is elért, meggyötört.
Fölmentem a második emeletre a laborba és lihegtem. Azt gondolom, ezzel sokan szembesültek a Covid idején, hogy nem akar visszatérni a régi energia, az a megszokott fittség. Azt gondolom, nincsenek véletlenek. Észre kell venni a jeleket és utána kell nyúlni.
Akkor nem gondoltam, hogy ez egy másik út lesz. Nekem egy régi orvos ismerősöm kapcsán jött a segítség, akivel amikor találkoztunk. Megkérdezte hogy vagyok, én őszintén válaszoltam neki. Egy vitaminos kúrát ajánlott, majd miután jó néhány plusz kiló is volt már rajtam, egy életmódváltó csomagot is. Időközben született az unokám, nézegettem a fotókat ahogy fogom őt, és nem tetszett az a kép amit láttam magamról.
Megfogadtam az orvos ismerősöm tanácsát és belefogtam a kúrákba, amiről senkinek sem szóltam. Még a férjemnek sem. Gondoltam, ha sikerül, akkor úgyis látja. Már három hét után éreztem, hogy jobban alszom, frissebben kelek.
– Amikor már megfogalmazódik a távozás kérdése, akkor hiába a visszakapott fittség és az energia?
– Sok olyan élethelyzetem volt, amikor a munkahelyem volt az egyetlen biztos pont az életemben. Egyrészt szerettem a szakmámat. Céltudatosan tanultam vegyésznek. Az is nagyon jó volt, hogy jó célt szolgálhattam. Éreztem, hogy azzal, hogy mi küzdünk a kábítószer-bűnözés ellen, megmentjük a fiatalokat, hozzásegítjük az országot ahhoz, hogy itt rend legyen.
De legfőképpen az marasztalt, hogy volt egy stabil állásom a gyerekemmel, akár egyedül élek, akár mással, de talpon tudok maradni.
Elváltam, amikor a gyerekem négy-négy és fél éves volt. Akkor nekem ott hirtelen mindent egyedül kellett megoldanom. Addig volt hátterem, szüleim, aztán ugye a férjem is, meg az ő szülei is, olyan szépen indult az életünk, és
egyik pillanatról a másikra kihúzták a lábam alól a talajt. Ott maradtam 1996-ban egy nagyon cuki helyes kislánnyal, meg a magam kis életével, hogy akkor tessék, most ebből építs újra várat.
Anyagilag stabil voltam, szerettem, amit csinálok. Ezt azért nehezen hagyja ott az ember.
– Milyenné tett ez a nehéz élethelyzet téged?
– Amikor elváltam tüskés voltam és távolságtartó, húztam magam köré egy falat. Aztán rájöttem, hogy ez a magam teremtette biztonság, ez stabil, bár félelmetes is, mert minden rajtad múlik.
Volt, amikor két helyen kellett volna egyszerre lennem, mondjuk a szakmámban valahol, meg a gyerek valamilyen eseményén, ezek fájó szituációk voltak.
Nyilván a gyereked mellett döntesz, viszont így elmennek melletted esetleg olyan lehetőségek, amit ki tudtál volna használni. De nem keseregtem ezeken egyébként sokat, mert aztán lett újabb kapcsolatom, ami egy ideig elvitt minket.
Aztán amikor az véget ért, akkor jött egy újabb, talán még mélyebb szituáció, mert addigra a lányom már 14 éves lett, én meg 39. Ott álltam megint, hogy akkor most még mi várhat rám? A munkám megvan, dolgozom, már kisujjból csinálom, nagyon sok ugyan, de a gyerek nagy, több időt tudtam ezzel tölteni.
De azért van még, jut még valami? Lesz még új családom? Legyek bátor, nyissak, vagy inkább engedjem el, és éljek a munkámnak?
– Azzal, hogy a magányodban megerősödtél megváltoztak a férfiakkal szembeni elvárásaid is? Észrevetted magadon, hogy változik a szimpátiád bizonyos típusú férfiakkal szemben? Elismert igazságügyi szakértő voltál, akinek a nevét ismerte és tisztelte a szakma.
– Ez nagyon érdekes, mert a párválasztásomban soha nem a pozíció érdekelt. Sokkal inkább, hogy emberként milyen, és hogy mennyire tisztel engem, és én mennyire tudom tisztelni őt.
A jelenlegi férjemben az fogott meg, hogy ő milyen ember, mennyire azonos az értékrendünk. Az is sokat számít, hogy nagyon hasonló közegből is jövünk, hasonló a családi, szülői háttér. Közös gyermekünk is született, ő is 17 éves már.
– Mindeközben még mindig igazságügyi szakértőként dolgoztál. Ilyen magánéleti dolgok mellé odatenni a karrierváltás gondolatát, elég félelmetes lehetett.
– Ezt a lépést tulajdonképpen két és fél éve tettem meg egy nagyon hosszú nyűglődés után, mert már 2018-ban éreztem, hogy sok. A férjem Ausztriában dolgozik, jön-megy, tehát úgy nem tud a mindennapjaink része lenni, ahogy egy hivatali munkaidőben dolgozó partner. Én viszem a gyereket, a háztartást, a családot, ő meg, ha tud ott van és segít, de ő nem az, aki ennek a mindennapi motorja.
Bírtam ezt egy darabig, aztán már nem. Néhány hét és 57 éves leszek. Hiába vagyok energikus nő, elkezdett fogyni az erőm.
A lendület, a lelkem kezdett meghalni abban a munkában. Ráadásul központosítottak, megszüntették a helyi laborokat, és ezzel a munkahelyi átszervezéssel nekem olyan szituációra kellett volna rábólintanom, amit az elmúlt 28 év teljesítménye alapján méltatlannak éreztem.
Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy ezt már végképp nem kellene bevállalni. De igazából akkor se voltam még elég bátor.
Nagyon fájt, de úgy éreztem, hogy ebben a bizonytalan helyzetben – épp Covid időszak volt – ezt nem tehetem meg. Győr nem a vegyész iparáról híres, én vegyész vagyok, mindig is az voltam. Soha nem próbáltam ki más képességemet, pedig éreztem, hogy vannak, de nem volt rájuk szükség. És nem is voltak rá kíváncsiak igazából.
A másik oldalon meg ott volt a rengeteg elvárás, amire nem adtak se időt, se energiát, se pénzt, semmit se. Csak elvárás. Egy hajnalon a férjem mondatta ki velem, hogy én ezt nem akarom már. Egy másodperc volt. Egy másodperc, amíg rájössz, kimondod, hogy rosszul érzed magad, frusztrált vagy, megalázottnak érzed magad.
Mire ezeket kimondatta velem a férjem, rájöttem, hogy itt a vége.
– Akkor most térjünk vissza a vitaminkúrára, mert aztán ez lett a te új utad, igaz?
– Igen, az egyik nagy networkmarketinges cég termékeit próbáltam ki magamon és az eredmény engem is ledöbbentett. Az, hogy fogytam is, annak a sok mozgásnak is köszönhető volt, amit az új energiaszintemmel képes voltam megtenni. Nem reklámoztam senkinek, de egy idő után elkezdtek érdeklődni az ismerősök, hogy mi történt velem. Én pedig szívesen és lelkesen meséltem róla. Ahogy megismerkedtem a cég jutalmazó üzleti modelljével is, éreztem, hogy nekem itt van a helyem.
– Itt is reformer építkező vagy?
– Igen. Jó volt a csapat, ahova bekerültem, pozitív emberek, akiknek céljaik vannak, akik engem is löktek előre. Hirtelen lettem következő szintre ugró, de akkor ott egy kicsit megrekedt a dolog. Eleinte nem tudtam, hogy miért, aztán rájöttem, hogy nekem is fejlődnöm kell.
Az kevés, hogy lelkes vagyok és mindent tudok a termékekről, meg kell tanulnom a kommunikációt. Más világ van, az emberek nem szeretik a nyomulást. Én se szeretném. Túl sok az információ. Ebben a zajban kitűnni valamivel nagyon nehéz. Ekkor találtam ki a First Lady brandet, hisz zászlóshajó termékünket rengetegen ismerik. Most ezt a csapatot építem.
Azt tervezem, hogy kék cipőt viselünk, ha valahol majd megjelenünk, segítjük egymást a céljaink elérésében, összejárunk, közös programokat szervezünk. Legutóbb kenutúrán voltunk, amit a nagyfiam vezényelt le, aztán itthon gulyáslevest ettünk, a lányokkal bőrápoló partit csináltunk. Nálunk minden program családi, társas összejövetel. Az emberek szeretnek tartozni valahova.
– Anyagilag is megérte a váltás? Hogy látod most?
– Anyagilag hozok egy nagyon stabil középvezetői szintet, ez a supervisor szint. Én egy jó fizetéssel élő nő voltam, azt a szintet nem tudtam még hozni, de tudom ehhez idő kell. 2-3 év fókuszált, kitartó munka meghozza az eredményt. Megindultam a növekedésben, a lendületem pedig töretlen.
– Minden nap mutatsz valamit magadból a közösségi médiában, aminek semmi köze a termékekhez amikkel foglalkozol. A videóidon leginkább sportolsz.
– Erre a beszélgetésre is úgy estem be, hogy éppen futásból jövök. Pedig fél éve elszakadt a térdszalagom. Azzal, hogy betekintést nyújtottam a felépülésem folyamatába, példát akartam mutatni az embereknek, hogy nap, mint nap tenned kell magadért, de meglátod, akkor sikert érsz el.
Erős küldetéstudatom is van, hogy megváltoztassam az emberek véleményét a network marketingről, megmutatva, lehet ezt másként is csinálni.
Amit szeretnék elérni az emberekkel való kapcsolatomban, hogy elhiggyék, érdemes nyitottnak lenni. Nagyon nagy ajándékot kaptam a mentoraimtól, nemrég érkeztem haza egy világtalálkozóról, amit egy óriási hajón rendeztek meg. Trieszt, Velence, Dubrovnik útvonalon mentünk 160 ország képviselőivel, felfoghatatlan élmény volt az egész. Szárnyakat kaptam tőle.
Fotók: Nánási Szabó Judit
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
