Egész életemet meghatározta a megfelelés, a beilleszkedés, még inkább az eltűnés igénye. A feltűnést kerültem; a legjobb az volt, ha észre se vesznek. Sosem jelentkeztem, sosem lázadtam, beszéltem vagy nyilvánítottam véleményt. Mások úgyis megteszik, gondoltam, az erősek majd mutatják az utat és én mehetek utánuk. Olvasói levél. Katalin története.
Ez volt a működési mechanizmusom gyerekként, kamaszkorban – és ez maradt felnőttként is. Ezzel váltam eggyé, minden más furcsának tűnt, de közben felnéztem a bátrakra, akik kimondták, eltervezték, megvalósították, alkottak, beszéltek, lázadtak, és megmutatták magukat.
Szerettem a csendes, kiszámítható életet.
Ehhez ideális volt a közigazgatás tere. Ismerős arcok, megnyugtatóan változatlan helyszín és feladat. Nem voltak meglepetések vagy váratlan helyzetek, sosem volt szükség új ötletekre, lázadni pedig eszünkbe sem jutott.
Csodásan be lehet illeszkedni, és békésen létezni egy hatalmas gépezet részeként. Visszatekintve már úgy tűnik, mintha átaludtam volna ezeket az éveket.
20 évet elengedni
A közigazgatásnak sok előnye is volt. Főleg a korábbi időkben. Családtagnak érezhetted magad, mindenben melletted álltak, támogatás és megbízhatóság, kiszámíthatóság jellemezte. Az utóbbi időben azonban sokan éreztük, hogy ez már nem az a közeg, ahová anno érkeztünk. Valami megváltozott. És persze az is hiányzott, hogy olyan dologba fogjak, ami igazán én vagyok.
Negyven éves lettem! Tele gondolatokkal, érzésekkel, mondanivalóval! Tényleg örökké ugyanazt az automatikus feladatsort akarom csinálni? Persze hogy nem.
2021-ben aztán egyes kötelező érvényű döntések végül rátették az i-re a pontot. Így a kiégés mellett már a kényszerítés is elviselhetetlenné tette számomra a munkát. Már semmivel nem tudtam azonosulni, minden hátralévő nap szenvedéssé vált.
Egész egyszerűen beleroggyantam. Minden értelemben. Ekkor éltem át életem első pánikrohamait. Nem tudtam aludni. Pszichológusra lett szükségem.
De ahogy itthon szoktuk mondani, nagy tócsából csakis nagy ugrással lehet kijönni. Meghunyászkodásnak nincs helye – csakhogy előbb meg kellene tanulnom kiállni magamért. Azt meg hogy is kell?! Hát
döntöttem. 20 év után felmondtam. Már nem volt opció a maradás.
Persze elsírtam, amit el kellett. Lehetsz bármilyen határozott, elvágyódhatsz bármennyire, ennyi időt elengedni akkor sem tudsz gyász nélkül.
Nagyon nehéz a fél életedet hátrahagyni. Mert pontosan annyi volt.
Ismersz már mindenkit, csukott szemmel is végzed a dolgod, beléd ivódott a beszélgetések, nevetések, közös veszteségek és örömök, közös sorban állások, zöld kávésbögrék, folyosói köszönések, takarítónénik, dísznövények és csempemintázatok millió megszokott mozaikja.
Nagyon féltem. De a legfontosabb a felnőtté váláshoz az, ha képes vagyok a külvilág elvárásainak komfortzónáján kívül, önmagammal összhangban lévő döntéseket hozni és azokat fel is vállalni.
„A változás fájdalmas lehet, de semmi sem olyan fájdalmas, mint megrekedni valahol, ahová már nem tartozol.”
Biztos voltam a dolgomban, mégis félelmetes volt felállni az asztaltól. Rájöttem, hogy most először senki nem fogja helyettem megoldani a helyzetet.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Jól tudom, az anyagi kérdés létfontosságú, hiszen mindenki pénzből él. De más szempontokat is érdemes mérlegelni, mert
a meghasonlás, a mentális kimerültség, és az ezekkel járó lelki és egészségügyi következmények nem érik meg a beletörődést!
Ugrás az ismeretlenbe
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a félelem mellett a döntés felszabadító is volt, sőt, büszke voltam, hiszen életemben először mertem kiszakítani magam biztonságos közegemből. Pedig
a szabadság félelmetes: benne rejlik a saját felelősség száz százalékossága.
Örültem a változásnak, az új lélegzetnek, az új feladatoknak. Mindenképpen írással szerettem volna pénzt keresni, és szerencsém volt, mert aránylag hamar jöttek az első kisebb munkák, melyek ugyan a megélhetéshez kevés pénzt jelentettek, ám önbizalomnövelésnek tökéletes volt.
Hitet adott, hogy lehetséges azzá válnom, aki azt mondhatja: „Látjátok, megcsináltam!”
Boldog voltam és felszabadult, fellélegezhettem, lelkem és elmém új erőre kapott, szabadon szárnyalhatott. Kedvemre kezdtem új dolgokat tanulni, folyamatosan munkát kerestem, és amikor akadt, lelkesen írtam.
Aztán történt valami.
Lelki hullámvasút
Egy megszokott közeg és munka elvesztése tulajdonképpen gyászfolyamat. Régi életünk egy része lemorzsolódik. Ez egyszerre felszabadító, de megterhelő is. Ide már nem tartozunk, de még amoda sem.
A kezdeti derű után gyorsan észrevettem, hogy gyakorlatilag újra kell szülnöm magam.
Újra kellett definiálnom, ki is vagyok én. Mit akarok, mire vagyok képes? Rövid időn belül határozott célokra és tervre volt szükség, hiszen fix bevételem már nem volt, ami szintén ekkor kezdett nyomasztani.
Rémisztő volt rádöbbenni, mennyire önállótlan és bátortalan vagyok sok területen, ami nem csoda: húsz éven át a megszokott tevékenységeket végeztem nap mint nap, kihívások és nagyobb felelősség nélkül.
Sosem kellett komolyabb döntéseket hoznom. Nem kellett joggal, vállalkozással, adószabályokkal egyedül megbirkóznom.
A biztonságos búra eltűnt, és mint egy újszülött, úgy tekingettem magam köré, keresve egy biztos pontot. Minden erőmet össze kellett szednem.
A kényelmes közigazgatásból kiesve belevágni a szabadúszó életmódba igen kemény úgy, ha fogalmunk sincs a hivatalos ügyek és egy vállalkozás indításának menetéről.
A munkakeresés is hosszadalmasabb lett, mint azt vártam. Ez szintén megroppantott. Nyomasztott a folyamatos bizonytalanság, a sikertelenségtől való félelem, a „nem kellek” érzése. Nem volt meg az a visszacsatolás, amely eddig a munkahelyemtől érkezett, így nap mint nap meg kellett küzdenem az önmagamba vetett hitemért. Alapvetően stresszes, érzékeny típus vagyok, így ez az átmeneti időszak bevallom, megviselt.
Aki úgy érzi, nehezen dönt valami új, például a tanulás mellett, mert már elfejtette, „hogyan kell”, és azt hiszi, úgysem sikerülhet, annak azt tudom mondani, hogy ne csak nézelődjünk, mielőbb válasszunk is valamit, ha pedig választottunk, jelentkezzünk is rá!
Minél inkább nehezünkre esik haladni, annál határozottabban lépjünk egyet előre! Eleinte én is tétováztam, de amint belefogtam valamibe, jött hozzá a kedv és a lendület is, sőt, minden lépésnél jobb lett a közérzetem, és nagyobb az önbecsülésem.
Találjuk meg és építsük fel újra önmagunkat!
Egy ekkora lépésnél, úgy érzem, a leglényegesebb…hogy kipihenjük. A középpontban egy ideig mi magunk legyünk, és ez nem önzés! Az élet néha jelzéseket ad.
Egy üresjárat nem feltétlenül azt üzeni, hogy azonnal töltsük meg valamivel – sokkal inkább azt, hogy használjuk ki a csendjét.
Egy ekkora lépés bizonyos értelemben gyászfolyamat és újjászületés egyben – megterhelő, kimerítő, ijesztő lehet. A düh, a tehetetlenség, a sírás is természetes ebben az időszakban. Legyünk önmagunkkal türelmesek, de okosan használjuk ki az időt!
Nekem a töltődés maga a csend, az otthon nyugalma. Teljesen egyéni azonban, hogy kinek mit jelent a töltődés. Előfordulhat, hogy mások ebből annyit fognak érzékelni, hogy csak üldögélünk, bambulunk, esetleg egyfajta lelassult állapotban vagyunk.
De tudniuk kell, hogy mikor látszólag nem csinálunk semmit, akkor építjük újra magunkat: rendezzük a jövővel kapcsolatos kavargó gondolatainkat, feldolgozzuk a veszteséget, megtervezzük következő lépéseinket.
Friss gondolatok, tervek születnek, fontos megérzések ébrednek. Egyet azért kiemelnék: előrevisz és motivál, ha olyanokkal beszélgetünk, akik már ott tartanak, ahová mi is szeretnénk eljutni.
Ha változtatsz, a többi szereplő is változik!
A változás a környezetünkben élőkkel való viszonyunkat is megváltoztathatja.
Ők vajon türelmesek lesznek velünk? Miként viszonyulnak a változáshoz? Milyen hatással lehet a párkapcsolatra egy ekkora lépés? Lehetsz-e teljes értékű munkaerő otthon, vagy beszippant a háztartás? Látják-e benned a dolgozót, ha otthon vagy?
Milyen támogatás jön jól a váltás kellős közepén? Mindez egy külön cikket érdemelt. Ha magadra ismertél ebben az írásban, akkor a folytatás is érdekelni fog.
Hamarosan azt is közöljük.
Nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
