Az otthonról végzett munka becsülete

Mennyit ér az otthonról végzett munkám? A szabadúszók és a kezdő vállalkozók első nagy kérdése. Mennyit ér, ha kismamaként térek vissza, és csak napi egy-két órát tudom csinálni immár szabadúszóként, amit korábban egy multinak dolgoztam, mennyit, ha valami újba kezdtem, és még csak tapogatózom. R. Fonyó Barbara újságíróként dolgozott azelőtt, hogy a gyermekei megszülettek. Most otthonról ír. 

Az otthonról végzett munkavégzés egy egészen különleges világ. Nemcsak azért, mert szemben a hagyományos értelemben vett munkahellyel a home office munkarend esetén nem kell utazgatni, a környezetet a saját ízlésem szerint alakíthatom, javarészt az időbeosztás is rajtam múlik, mindig szabad a kávégép, az ebédlőben soha nincs tumultus – már ha a gyerekeim hazaérkezése előtt sikerül bekapnom pár falatot -, a kaja viszont mindig remek (naná, hiszen nemcsak vállalkozó vagyok, hanem konyhatündér is) stb., hanem mert számtalan olyan kérdéssel, kihívással találkozik az ember lánya, amely egy klasszikus munkahelyen fel sem merül. Mint például a munka becsülete…

Egy jó ideje foglalkoztatott már a kérdés, hogy miért nem tudok nagyobbat lépni a kvázi vállalkozásommal (ex-újságíróként blogot vezetek, szövegeket gyártok, cikkeket írok, tehát nem egy klasszikus értelemben vett, kézzel fogható tárgyakat előállító, viszont szellemi munkát végző vállalkozó vagyok), miért nem haladok előre az utamon, miközben pontosan tudom, hogy mit szeretnék elérni? Pénzt keresni.

Kerestem, kutattam a választ, néztem a kérdést innen, néztem onnan, de csak nem akaródzott megtalálni a megoldást. Aztán egy nap elém jött, beugrott. Csak úgy. Egyetlen szó. Egyetlen árva szó. Munka.

Munka? De hát eddig is iszonyatos mennyiségű munkát toltam a vállakozásomba, napi több órán át írok, szövegeket szerkesztek és fogalmazok, fényképezek, utómunkálatokat végzek az elkészült fotókon stb., de ennek ellenére még mindig úgy éreztem, csak egy helyben toporgok, nem haladok előre. Hát persze, hogy nem! Mert mindezidáig rossz oldalról közelítettem meg a kérdést. Mert itt nem a vállalkozásba fektetett munkáról van szó. Nem bizony. Hanem arról, hogy én magam hogyan tekintek az általam végzett tevékenységre. Hogy ha én nem vagyok képes munkaként aposztrofálni, akkor hogyan várhatom el a környezetemben lévőktől, hogy ők úgy tekintsenek rá és ennek megfelelően értékeljék?! Akár pénzben is kifejezve…

Mert mi a legnehezebb része az otthoni munkavégzésnek? Megismertetni, elismertetni a külvilággal, hogy amit csinálunk, az érték – és nem csak valami unaloműzésből kitalált elfoglaltság – és ennek az értéknek (lehet) van pénzügyi vonzata.

Ha ma bárhol, bárkinek megemlítem, hogy én itthonról dolgozom, akkor az emberek többsége nagyon furcsán néz rám és mondaniuk sem kell, tudom magamtól, hogy mit gondolnak rólam: “na tessék, egy újabb legális munkakerülő, aki úgy csinál, mintha dolgozna, közben meg csak a lábát lógatja egész nap”. Mert mi az, hogy otthonról dolgozol? Olyan nincs. Az nem munka. Csak munkának látszó valami. Jobb esetben valami hobbi. De rendes munkát csak rendes munkahelyen lehet végezni.

Fotó: Pixabay

Ó, de hányszor és hányszor futottam bele ilyen okfejtésekbe és milyen sokáig tartott, amíg ezt le tudtam magamról rázni és büszkén tudtam vállalni ország-világ előtt, hogy én bizony otthonról dolgozom és amit csinálok, az igenis munka, amiért elismerés és megbecsülés jár.

Ehhez azonban először az én fejemben kellett rendet tenni.

Rendet tenni abban az értelemben, hogy én magam is munkaként tekintsek a vállakozói tevékenységemre, hogy legyen elég bátorságom kimondani: amit csinálok, értékes. És ezért meg kell fizetni.

Tanulság? Van. Az otthoni munka, az otthonról irányított vállalkozás sikerének alapja önmagunk legyőzése, meggyőzése, gondolataink megfelelő irányba állítása a saját értékeinket illetően. És hogy a külvilág értékítéletét ne ollónak használjuk szárnyaink megnyírbálásához, hanem ellenpontként és ugródeszkaként a legmerészebb álmaink megvalósításához.

Vélemény, hozzászólás?