Bölcsész vagyok, állást keresek

Mire jó egy történész-egyiptológus diploma a munka világában annak, akinek nem való a tanári munka igazából? Az örök változáshoz. Turizmus, levéltári irodai munka, újságírás, majd jön a gyerekvállalás: öt ebből mindenképp. Munka vs lehetőségek öt gyermek mellől.

A mondás szerint az élethez kell egy kis szerencse. Az biztos, de a nagykorúak világában eltöltött huszoniksz évnyi tapasztalattal a hátam mögött azért én gyorsan hozzátenném: a létszerű funkcionáláshoz az se árt, ha a fortuna mellett valami munkát is fel tud mutatni az ember.

Nos, igen. Munkát. Amiből meg lehet élni. És nemcsak, hogy meg lehet élni belőle, hanem még élvezni is lehet. Mert párosan szép az élet. Ilyen munka persze nem nő minden bokorban. De némi szerencsével(sic!) rálelhetsz, csak nem szabad feladni a keresését. Akkor sem, ha sokáig tart és akkor sem, ha az indulás nem épp eszményi. Ahogy az én esetemben sem…

A mai napig határozottan emlékszem a szüleim reakciójára, amikor közöltem, hogy milyen egyetemi szakra is adtam be a jelentkezésemet. Az arcukra fagyott örömük mellett már csak a mimikájuk volt beszédesebb: “Te, jó ég! Korai volt kiselejtezni a nagyobb főzőedényeket, mert ezzel a szakpárosítással (történész-egyiptológus) még egy ideig biztosan mi fogjuk etetni.” És nem tévedtek sokat.

A duplán bölcsész szakos-mínusz tanár szakos végzettségem mellé a diplomaosztón azonnal és grátisz kaptam egy rakat kétséget és bizonytalanságot pluszba, hogy tulajdonképpen mit is fogok kezdeni magammal.

Úgy voltam vele, hogy csak a megfelelő kérdést kell feltennem és a válaszból tudni fogom, merre tovább.

Mit tud egy bölcsész, amit mások nem annyira? Beszélni. Sokat. Én legalábbis biztosan. És nemcsak magyarul, hanem külföldiül is. Irány a turizmus! Az idegenvezető szakma könnyűnek tűnik: mutogatsz és beszélsz, majd beszélsz és mutogatsz, étteremben eszel, majd hazamész. Ahogy azt az egyszer bölcsész elképzeli. Mert emellé nem árt, ha úgy ismered a várost, mint a tenyeredet, álmodban is tudod, merre kell fordulni, ha arra nem lehet, amerre kellene, illetve jól viseled, hogy egyszerre harminc főnököd van, mind idegen nyelven beszél és ráadásként mind ellenkező tartalmú utasításokat ad fél percenként. E felismerés után az idegenvezetés számomra megmaradt extrém sportnak – akárcsak a falmászás – és mindenki szerencséjére egyiket sem űzöm.

Az első kudarc ellenére úgy éreztem nekem az élőszavas kommunikáció az erősségem: könnyen szót értek az emberekkel (kivéve a tömegben előforduló turistákkal), bárkit meg tudok győzni az igazamról (akkor is, ha nincs igazam) és ezt angolul is brilliánsan tudom kivitelezni. Vagy nem.

unsplash forrás

Elég volt hozzá három(!) nap az alma materem tanulmányi osztályán a nem magyar anyanyelvű diákok tanulmányi felelőseként, hogy belássam: az irodai munka nem nekem való. Pedig minden adottságom megvolt hozzá: vakon gépelek, beszélek idegen nyelveket, ülni is tudok, értek a számítógépekhez és embergyűlölő sem vagyok… illetve voltam, egészen addig.

De ez a kudarc se vette el a kedvemet, sőt! Arra jutottam, hogy biztosan csak rosszul választottam célközönséget és ami nem ment a diákokkal, majd menni fog a katonákkal.

A Hadtörténelmi Levéltár irodai alkalmazottjaként viszont álmomban sem gondoltam arra, hogy egyszer majd terepszínű ruhát öltök és rangot kapok. Mert nem is…, még azelőtt leléptem, hogy beléptettek volna: így rétes nélkül maradtam és főhadnagy se lettem.

Itt azért már felmerült bennem, hogy talán mégiscsak az lenne a legjobb, ha libákat őriznék a réten (szabad lennék, mint a madár, az élőszavas kommunikációnak semmi nem szabna határt, a szavak szabadon terjedhetnének az éterben, az már más kérdés, hogy értő fülekre találnának-e), de ekkor felcsillant a remény, hogy mégiscsak van olyan hely a földön, ahol csakis rám várnak.

Sokáig hittem abban, hogy nekem olyan munkahely kell, ahol emberekkel foglalkozom és beszélek… sokat. De mekkorát tévedtem! Rá kellett jönnöm, hogy nem: jobb, ha nem a szám jár, hanem a kezem. Mert az írás az én igazi terepem.

A magyar hírügynökség állásinterjúján két zord férfi ült velem szemben és arról faggattak: volt-e valaha is közöm az újságíráshoz, mi a végzettségem, milyen nyelveken beszélek.

Igyekeztem jó színben feltüntetni magamat, de hazudni se akartam: ezért bevallottam nekik, hogy az iskolai fogalmazásokat mindig is az édesanyám írta meg helyettem, mert nekem nem ment az írás. Valahogy nagyon elbeszélhettünk egymás mellett vagy azt gondolták, íme, a kihívás, amire egész életükben vágytak, mert az interjú végén azt kérdezték: másnap tudok-e kezdeni?!

Újságíró lettem és már első nap megízleltem ennek a világnak minden mélységét és magasságát. Emlékszem, hogy az első cikkem egy halászhajó elsüllyedéséről szólt, valahol Délkelet-Ázsiában. A tíz sornyi cikk megírása alig tartott tovább 50 percnél. Aztán beletanultam és éreztem: megérkeztem, ez az én helyem… És az is volt, egészen addig, amíg nem lett családom.

A mostani munkahelyemet, amely igen kényelmes, mondhatni otthonos és alig öt lépésnyire fekszik a hálószobánktól, gyakorlatilag az öt gyerekemnek köszönhetem.

Itt nincs főnök, tehát szabad vagyok(?!), mint egy idegenvezető, az asztalomon katonás rend van és azt csinálom, amit a legjobban szeretek és amihez – sokak szerint – a legjobban értek, írok, majdnem úgy, mint egy újságíró, csak éppen arról, amiről akarok és akkor, amikor akarok és (olykor) még fizetést is kapok érte.

Vélemény, hozzászólás?