Vincze Nóra hátizsákos utazóként kereste a boldogságot Délkelet-Ázsiában. Hogyan szakította ki magát a depresszióból, és miért gondolta azt, hogy egy külföldi karrier majd boldoggá teszi?
A budapesti letargia során remek ötletem támadt. Változtassunk meg mindent körülöttem, forgassuk fel az egész világomat, és a belső világom is megfordul. Akkor még azt hittem, hogy a legfontosabb dolgok az életben a karrier és a siker. Ha pedig ez nemzetközi téren is összejön, az az igazán „menő”!
Ez a szó mára az ellenségem lett. Ha valami „menő”, amikor mások is arra vágynak, ami nekünk van és áhítattal, irigykedve hallgatják a történeteinket a menőség aktuális alanyáról. A hiba az, hogy itt még nem beszéltünk arról, MI minek örülünk. Lehet menő a sziklamászás, csak engem nem érdekel.
Ha valamit igazán élvezel, vagy egy olyan kihívást vettél a fejedbe, amitől te büszkének vagy értékes embernek érzed magad, akkor nem igazán érdekel, hogy más mit szól hozzá. Ráütik-e a „menő” cédulát vagy sem.
A nemzetközi karriert menőnek érezzük
Akkoriban nem láttam ennyire tisztán, szóval követtem a menőségi áramlatokat, próbálva a tetején maradni.
Nőként az IT szektorban dolgozni tök „menő”, külföldre járni workshopokra és tárgyalásokra „menő”, a legújabb, trendi éttermet vagy kávézót meglátogatni is az (de csak ha felrakjuk a Facebookra is!). Nemzetközi karriert csinálni meg főleg a skála tetején szerepel! Akkoriban én tényleg azt akartam.
Időbe telik, amíg megtanulunk különbséget tenni a között, amit tényleg akarunk, és a között, amiről csak hisszük, hogy akarjuk. Ehhez azonban ki kell magunkat ásni magunkból.
Szóval külföldre akartam menni és sikereket elérni. Ki is mentem. A munka, ami itthon is őrületbe kergetett, ott is ugyanazt tette. Az igaz, hogy időm sem volt gondolni a depresszióra az első pár hónapban, mikor az új munka és az albérletkeresés őrületében próbáltam megvetni a lábam. Az írek végtelenül kedvesek és segítőkészek, jó volt kimozdulni, nem foglalkozni azzal, ki mit mond.
A menőségi besorolást is el lehetett felejteni, ott úgy is más volt a rendszer. Egy román taxisofőröm mondta egyszer: „Fantasztikus ez az ország, itt még pizsamában is ki lehet menni az utcára!”. Elképesztő szabadság-érzést adott ez, és a lelkem szárnyalt, mikor a kabát alatt pizsamafelsőben, melltartó nélkül sétáltam el az út végi Tescóba (azóta kiderült, ezt itthon is meg lehet csinálni, csak nem beszél róla senki).
Nem leszel értékesebb, ha többet nyújtasz
Volt egy nagy felismerésem is, amit a kisebbségi komplexusom hozott. Egészen odáig én mindig úgy éltem az életemet, hogy többet kell nyújtanom, valami pluszt, valami nagyot, hogy olyan értékes ember legyek, mint bárki más.
Mikor sétáltam a nagynevű multi céghez az irodába a Nyugat-Európai nagyváros gyönyörű utcáin, a csinos blézeremben, azt gondoltam: Na, ez az élet! Ilyen a siker íze! Végre letettem valamit az asztalra, én már valaki vagyok. Olyan vagyok, mint bárki más!
Aztán rögtön ki is nevettem magam, hogy én már többet megtettem, mint bárki az ismerőseim közül. Itt elfogadtam, hogy értékes ember vagyok és gyorsan abba is hagytam a mércézést, ezt a „ki mit tett le az asztalra” nézőpontot. Ez a másik ellenség.
Részemről innentől kezdve csak boldogságot lehet letenni az asztalra. Aki boldog, az meg úgy sem kérkedik.
A környezetváltozás összességében jót tett, még ha nem is úgy, ahogyan vártam. Balin mesélte a jóga tanárom, hogy volt egy vendég, aki a recepcióstól kérte a fehér szívet, mert feketét kapott (ez egy kis kavics, a belépőjegy). A balinézek meg néztek értetlenül. Sokszor az, amire vágyunk, már előttünk van, csak más formában, mint ahogy vártuk.
Ha érdekel Nóri története, kattints:
