Az önkényúrnő, mint társadalmi tünet

Évtizedes hallgatást törtek meg a Vígszínház tagjai: nyilvános levélben vállalták, hogy a vezető verbális agressziója, a rájuk mért megaláztatások miatt hagyták el a színházat. Kollégáik – szintén névvel, arccal – kiálltak mellettük. Az agresszív vezetési stílus mindennapos, mégsem teszünk ellene. Most ki kell mondani, hogy a verbális agresszió is létezik, sőt, életeket tehet tönkre. És megengedhetetlen. A vígbeli botrány nem csupán önmagában fontos, hanem tünete társadalmunk működésének: (ne!) hagyjuk az agresszorokat garázdálkodni!

„A Vígszínház egykori és jelenlegi tagjai állítják, hogy az igazgató verbális erőszakkal és agresszív vezetői kommunikációval irányította a színházat. A nyilvános megalázás bevett eszköz volt Eszenyi részéről, ami elviselhetetlen légkört alakított ki, és kulcsszerepet játszott abban, hogy elhagyták a színházat. Többen arról számoltak be, hogy reggelente gyomorgörccsel mentek be dolgozni, aggódva, hogy vajon milyen megszégyenítésben lesz részük aznap.”

Hallgatni (sz)arany?!

Történelmi pillanat, amikor egy munkaközösség, alkotói műhely tagjai ki merik mondani, hogy abúzus érte őket a munkahelyükön. A nyilatkozat valódi súlyát az adja, hogy az erőszakot elszenvedettek mellett kiállnak egykori kollégáik, a legtöbb eset ugyanis örökre titokban marad.

Veled előfordult már, hogy ordított rád a főnököd? Hogy megalázott, megkérdőjelezte a hozzáértésedet? Netán teszi ezt rendszeresen, akármennyire jól teljesítesz? Esetleg meg is fenyeget, kicsinál, elkaszál, ha ki mersz állni magadért?

Neki mindig lesznek szövetségesei, mert nála a pénz, a hatalom, és akiket aktuálisan nem bánt, engedelmeskednek. Vagy azért, hogy jobb pozícióba kerüljenek (pl: a helyedre…), vagy simán, hogy megússzák.

Veled előfordult már?

Vajon akad-e, aki a fenti kérdésre NEM-mel tud válaszolni? Akivel még soha nem fordult elő? Tartok tőle, több munkavállaló válaszol erre a kérdésre igennel, mint amennyi nem. Statisztikák szerint a munkavállalók váltásának, kilépésének leggyakoribb oka a főnök abuzív viselkedése. 

A vígszínházi történet csupán tünete egy súlyos társadalmi jelenségnek. Leírni is hátborzongató, de a mi társadalmunk abuzív, a hatalommal való visszaélés mindennapos. Autokrata vezetésű országban élünk, nálunk megengedett bántani a gyengébbet, bűnbakot csinálni belőlük, legyen az nő, cigány, migráns, gyerek. Sajnos mindig is olyan ország voltunk, amely elsősorban az autokrata, keménykezű vezetőket értékelte. Így aztán a verbális bántalmazás – is – annyira megszokott, hogy sokszor észre sem vesszük.

De miért agresszív?

– Tényleg, ordított veled? De miért?

– Nem tudom, csak ordított. Mindig, mindenért.

– De mégis, szerinted mi volt az oka?

A fenti párbeszéd tipikus, ha valaki el meri mondani, hogy bántják, a másik, még ha megértő is, okokat keres, hisz a racionalitásban. És innen már csak egy lépés az áldozathibáztatás:

– Minek hagytad?! Nem tudhatom, mi történt kettőtök között. Én (bezzeg! – gondolja) tudom kezelni!

– „Minek hagytad?” – És máris te vagy a hibás. Pedig a valódi kérdés itt az, miért engedheti meg magának, hogy megalázzon?

Egy főnök–beosztott viszonyban a „nem tudom mi történt kettőtök között” üzenet hamis, ártó. Az alá–fölé rendeltségben – amely minden munkahely sajátja –, ha az alul lévő szenved, akkor nagy az esélye, hogy az „erősebb kutya” szabály működik, és a felül lévő élt vissza a hatalmával.

Senkinek nincs joga megfélemlíteni, megalázni senkit, akkor sem, ha főnöke, sőt akkor sem, ha a beosztott hibázik.

Eszközök: megfélemlítés, manipuláció, elbizonytalanítás

Az autokrata vezetési stílus legjellemzőbb tünete, hogy kiszámíthatatlan, ok nélkül bánt. A bántalmazás, az állandó félelem fenntartása, a manipuláció csupán eszközei hatalma megőrzésének. Ahogyan az is, amiről a Víg egykori színészei, dolgozói is beszélnek: a vezető nem adott teret a nyílt kommunikációra, nem válaszolt a feltett, kollégái szakmai, egzisztenciális létét érintő fontos kérdésekre, bizonytalanságban tartotta őket. Ez maga a hatalommal való visszaélés.

Pár bátor és megtört ember megdöntött most egy tabut. Nagyon nehéz a mi társadalmunkban bárkinek, bármilyen ügyben kiállnia magáért. Néder Panni, aki a „Túl a Maszat-hegyen” című, azóta is sikerrel futó előadást rendezte a Vígben, három éve már kiállt a nyilvánosság elé az ott átélt traumával: „Véres és deprimáló próbafolyamat volt”. Néder Pannival akkor nem vállaltak szolidaritást kollégái. Az áldozat még a sorstársai részéről sem számíthat rá.

A verbális erőszakot szinte lehetetlen bizonyítani, az elkövető is szokott ügyelni arra, hogy ne legyen tanú. Ám ha nyilvános a megaláztatás – mellyel a társulat szerint Eszenyi is gyakran élt –, annak épp az a célja, mint a sötét középkorban a nyilvános kivégzésnek: így jár az, aki ellent mer mondani. A legtöbben ezek után legfeljebb négyszemközt biztosítják az áldozatot együttérzésükről. Hogy ez végre nem így történt, esélyt, reményt ad arra, hogy a fizikai bántalmazás, a szexuális zaklatás mellett a verbális agresszió pusztító jelenségéről is tudjunk beszélni.

Nem véletlen, hogy a Vígszínház dolgozói gyomorgörcsről, pánikbetegségről beszélnek, a verbális agresszió – is – megbetegít.

Önkényúr is lehet nő

Patricia Evans Szavakkal verve című könyve óta tudjuk, hogy pontosan ugyanúgy működik, ahogyan a fizikai: az agresszor az áldozat önbizalmát igyekszik megtörni, hogy feltétlen engedelmességét elérje. Ahol tud, beleköt, ha szakmailag nem hibázik, akkor emberileg száll bele, pontosan úgy, ahogyan a klasszikus nyuszikás viccben, ha van rajta sapka, azért ütik, ha nincs, azért. Azonban míg a fizikai, szexuális bántalmazást elsősorban férfiak követik el, a szóbeli bántalmazást, ahogyan Eszenyi példája is mutatja, nők is gyakorolhatják. Ez önmagában egy újabb tabu megtörése, bár a szociológia régről ismeri a jelenséget, méhkirálynőnek hívja a női agresszort.

Mert mint a kaptárban, csak egy nőnek lehet hatalma, a többit kinyírja.

Nekem is volt ilyen munkadóm, akivel egy idő után lehetetlen volt együttműködni. Hiába volt megkérdőjelezhetetlen a szakmai teljesítményem, nem tudtam jót lépni. Képtelen voltam megálljt parancsolni egyre fokozódó agressziójának, ezer és egy oka van annak, hogy az ember meddig és miért ragaszkodik egy munkához, egy ügyhöz, a kollégáihoz. Meddig reménykedik, hogy ha majd ő még jobban igyekszik, kitalálja a gondolatát is, nem lesz többé szemét vele. Vigyázat!

Ez a legnagyobb tévedés. Soha nem tudod kitalálni, miért fog beléd kötni.

Az ok egyszerű: az ő agressziójának nem te vagy a kiváltó oka! Magával van baja, meg a világgal, de leginkább azzal, hogy mindenkitől félti hatalmát.

Mentálisan lehet, hogy beteg ember, de ez számára nem adhat felmentést! És mivel nem te vagy a kiváltó ok, megszüntetni sem tudod. Az ilyen munkahely azért is mérgező, mert ha a vezető nem bízik senkiben, az alkalmazottak sem mernek egymásban. Ahol a bizalmatlanság az úr, ott nincs hatékony együttműködés. Kijátsszák egymást, hátba szúrják a kollégák, ez a hírhedt „felfelé nyal, lefelé tapos” működésmód, ami hosszú távon mindenkinek kizárólag árt.

Összefogni?!

A napokban Harvey Weinstein egykori filmatyaúristen, akit a meetoo mozgalom taszított le trónjáról, történelmi mérföldkövet jelentő 23 év börtönt kapott nemi erőszakért. Tartok tőle, hogy a szexuális visszaéléseket elkövető néhai Marton László rendezőként nem véletlenül a Vígben garázdálkodhatott. Eszenyi Enikőt, bár a szakmai bizottság újra javasolta az igazgatói posztra, kollégái elsöprő többségben ellene szavaztak. Eszenyi azon túl, hogy mindent tagad és csak a színház érdekében tett mindent, mondja, meg is kérdezi: “– Tényleg ott tartunk, hogy a 45 kilómmal senki nem mer odajönni hozzám?!” – ez jogos kérdés.

De, egyrészt odamentek, bizonyíthatóan. De hiába. Másrészt a hatalom természete nem a kilók számától függ. De fontos figyelmeztetés kérdése: minden kiállás az abuzív hatalom ellen csak akkor lehet eredményes, ha szolidaritás övezi. Vagyis az valóban kérdés, hogy miért nem állt ki ennyi – híres, népszerű – ember egy önkényúr ellen, miért nem tudták megállítani? Részben tudjuk, ahol a félelem, a megosztottság az úr, ott nincs közös kiállás.

Nem csupán filmes és színházi berkekben létezik a hatalommal való visszaélés pusztító gyakorlata, hanem a munkahelyeken is. Utóbbiakat alig védi a nyilvánosság ereje. De remélem, elindult a folyamat, a bárányok nem fognak örökké hallgatni. Csakis a szolidaritás az, amelyben bízhatunk, egymásra vagyunk utalva, jelenleg mindennél nagyobb szükségünk rá. De ezért mindannyiunknak tennünk kell. Ne hallgass! Mondd el, írd le, oszd meg, ha bántanak!

Fotó: vigszinhaz.hu

Ha érintett vagy, és elmondanád saját történetedet, írj a noivalto@gmail.com-ra. 

Vélemény, hozzászólás?