A vasalásról kezdtünk jó hangulatú beszélgetést múlt hét pénteken a Női váltó zárt csoportjában. Az online”buli” pedig olyan jól sikerült, hogy Kumin Viktória kolléganőnk azonnal meg is írta a véleményét – novella formájában.
– Megint egy! – sóhajtott, majd ismét vizet töltött a vasalóba, és csöndesen újrahúzta a ráncon a forró, gőzölgő gépet, miközben elgyötörten letörölte az izzadságot a homlokáról. Megint majdnem egy teljes órája ment rá erre az egyetlen ingre! – állapította meg, beletörődve az újabb csatavesztésbe.
Egy pillanatra megpihent, de nem adta fel. Kinyújtóztatta a karjait, megmasszírozta a vállát, csinált pár teljes törzskörzést, hajolgatott még egyet-kettőt, nagyot sóhajtott, de újult erővel folytatta.
Elkeseredve pillantott az órára, és szomorúan állapította meg, hogy ha így halad, éjfélre sem végez.
Hiába vasalta a férje fehér ingét már egy örökkévalóság óta, hol itt, hol ott mindig felbukkant váratlanul egy-egy ravasz kis gyűrődés, kacér ránc, vagy esetleg egy kétszínű redő. Már az is eszébe jutott, hogy talán mindez az ő hibája, mert nem figyel eléggé, és mivel időnként elkalandozik a gondolataiban, így végül maga vasal bele egy-egy gyűrődést újra és újra a már sima részekbe.
Sőt, még az is elképzelhető, hogy nincs is szó olyan sok ráncról – gondolta, hanem tulajdonképpen csak egyetlen egyről, ez azonban kipécézte őt, és a bolondját járatja vele, kicselezi, és megvetése jeléül direkt ugrik fejest a már tükörsima felszínre szinte megállás nélkül.
Már nem is emlékezett, mikor és hogyan kezdődött ez a furcsa harc, ez a képtelen vetélkedés. Mindenesetre most már a zsigereiben érezte, hogy ez az ing gyűlöli őt.
Mindig is összeugrott a gyomra az idegességtől, amikor eljött a fehér ruhák vasalásának ideje, mert tudta, hogy a kupacban ott lapul ez a bizonyos ruhadarab is. Ösztönösen ráérzett, hogy ez a méregdrága, finom anyagból készült, vakítóan fehér ing gonosz, méghozzá az utolsó varrásáig. De hát nem volt mit tenni, mert az ing tökéletesen tettetett, játszotta az agyát, ráadásul mindenki elismerően szólt róla, dicsérték, hogy milyen jól néz ki: ránctalan és egész egyszerűen kifogástalan a megjelenése.
De mi munkája volt neki abban, hogy az ing patyolattiszta és vakítóan fehér lehessen, hogy tetszeleghessen a fogadásokon, az összejöveteleken, a céges karácsonyi és születésnapi bulikon és a különböző kihagyhatatlan partikon – ezt senki sem tudta.
Azt sem sejtette senki, hogy az ing pusztán szórakozásból mindig addig-addig illegette magát, amíg csak rá nem került egy kis pörköltmaradék, csokitorta meggyszósszal vagy ilyen-olyan zsírfolt a legkülönbözőbb helyekre fröccsenve.
– Jaj, ne! – szisszent fel, amikor újabb ráncot vasalt a gallér közelébe. Újabb víztöltés a vasalóba, és ismét végigszántott a legújabb gyűrődésen. Ekkor vette észre a foltot, pontosabban a foltmaradványt, amely mintha kikacsintott volna a gallér mögül, sőt, úgy tűnt, gúnyosan el is mosolyodott.
Pontosan emlékezett, hogy előző nap mennyit küzdött az ételnyomokkal, az is rémlett, hogy a vörösborfoltok nem adták könnyen magukat, de addig súrolt, áztatott és dörzsölt, amíg el nem tüntette őket. Odahajolt. Erre a foltra valahogy mégsem emlékezett. Közelebbről kezdte vizsgálni, innen nézve azonban már nem tűnt sem szaftnak, sem bornak.
Rúzsfolt volt.
Akkor letette a vasalót, kihúzta a dugót. A maradék gyűrött ruhát visszatette a kosárba. Elsétált a hálószobába, kivett a szekrényéből egy könnyű blúzt és egy tavaszi nadrágot, majd gyorsan magára kapta. Lement a pincébe, és a törött lábú székek, a kicsorbult vázák, a megkopott kávézóasztal és a sok lim-lom között turkálva előkotort egy kis fadobozt. Kinyitotta.
Aranyszínű sztaniol papírba csomagolva csigaház volt benne. A hátára csatolta, és örökre kiaraszolt a házból.
Fotó: Pixabay
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
