„Különböző korokban lényegében ugyanazok foglalkoztatják az embereket” – Bauer Barbarával beszélgettünk

Egy igaz szerelem és egy a sorozatos tragédiákat elszenvedő, de élni akaró falu, Etyek hiteles története Bauer Barbara új regénye, A fekete rózsa. Ez már a szerző tizennegyedik könyve. Derűs, életigenlő, vállalkozó szellemű fiatal nő, aki akár egy új szakmákba is beletanul, heteket tölt emberek történeteinek hallgatásával, csak hogy hitelesen írhasson. Volt stewardess és cégvezető is, közben igen népszerű íróvá lett.

– A legtöbb regényedre jellemző, hogy azt ábrázolod a különböző történelmi helyzetekben, válságos időszakokban – főként a 19. és a 20. században –, miként tudtak helytállni a nők, a fiatalok, a gyerekeikkel egyedül maradók, a férfiakat hazavárók, vagy szerelmükért küzdők. Miért érdekel ez téged, és mit mutatsz meg ezáltal a mai olvasónak?

– Egyrészt magamból indulok ki, ahogyan én megélek problémákat, és amikor összevetem ezeket a felmenőim gondjaival, látom, hogy eltörpülnek mellettük az enyémek. Persze tudom, nincs érteleme összehasonlítani, mert mindenkinek a maga terhe a legnehezebb, de ez mégis egy viszonyítási pont. Másrészt nagyon fontos, hogy különböző korokban lényegében ugyanazok foglalkoztatják az embereket, ugyanazzal küzdenek, csak mások a tárgyak, amelyek körülveszik őket, más a történelmi helyzet. Az is tény, hogy mi kevésbé vagyunk edzettek. Épp A fekete rózsa kapcsán találkoztam egy idős asszonnyal, aki 1935-ről mesélt, és aztán eljutottunk a 2. világháború végéig. Ő még kislány volt, amikor feljöttek a pincékből a háború végén, és megkérdeztem tőle, hogyan tudták folytatni akkor az életüket, hogyan tudtak magukhoz térni egy ilyen sokkból? „Várt minket a munka a földeken” – mondta olyan természetességgel, hogy megint rájöttem, ha mi körülnéznénk és észrevennénk, mi mindenért lehetünk hálásak a sorsnak, talán könnyebb lenne az életünk. Nem rágódnánk ennyit a problémáinkon. Egyébként az idősek szerint erre is a munka az orvosság, le kell foglalni a kezünket, addig sem a nehézségekkel foglalkozunk.

– Ezt az időbeli távolságot, a másik nézőpontot kínálod tehát regényekben, hajdan élt asszonyok érzelmeinek, vágyainak, küzdelmeinek elmesélésével. De tudom, hogy nem adod alább, hajlandó vagy bizonyos szakmákkal behatóbban foglalkozni, ha azt egy történet megkívánja. A fekete rózsában sokat megtudtam a szíjgyártók fortélyairól, de nagyon szerettem, amikor a tűzzománckészítésről és a miniatúrafestésről írtál egy korábbi könyvedben. Mi mindent tanultál már meg az írásból fakadóan?

– A legkézzelfoghatóbb talán a pék szakma, erről papírom is van, mert elmentem egy szakmunkásképzőbe megtanulni ezt. A Porlik, mint a szikla regényemben ugyanis a főhősöm pék, én pedig előtte nemigen sütöttem semmit, legfeljebb kész tésztát vettem, abból állítottam össze egy-egy süteményt, nem mertem máshoz nyúlni. De azt gondoltam, hogy így biztosan nem tudok hitelesen írni, márpedig a kovásznak őrült ereje és szerepe van abban a regényben. Szóval megtanultam, és azóta már egy másik könyvem miatt a cukrászat is közelebb került hozzám. A Még látlak odafenn című regényem miatt elég sokat sakkoztam, nagyon komolyan el kellett mélyednem a sakk világában ahhoz, hogy egy igazi játszmát úgy meg tudjak írni, hogy az végigfuthasson az egész történetben. Az aranyműves fiában a Magyar Szent Korona történetébe ástam bele magam, ebben nagy segítségemre volt a férjem, aki koronakutató. Rengeteget tanultam, gyakorlatilag a reggeli kávétól késő estig erről beszélgettünk hónapokon keresztül, egészen addig, amíg el mertem kezdeni a regényt, és egy ma élő ötvös életét össze tudtam szőni a Szent Korona miniatúráit készítő egykori aranyműves életével – a fikció és a valóság keverésével természetesen. A fényfestő című regényem miatt a festészettel kellett behatóbban foglalkoznom, bár ez nem áll tőlem messze, mert volt egy időszakom, amikor festettem. Egyedül éltem egy pici lakásban, repültem, festettem, futottam. Ez a három tevékenység tökéletesen kikapcsolt engem akkor.

– A podcastből kiderül, hogy az új regényed miatt még milyen szakma vonzáskörébe kerültél, de engem igazán érdekel, milyen szerepet tölt be az írás az életedben. Amikor először találkoztunk, 8 évvel ezelőtt, akkor a Légikisasszonyok című első könyvedről meséltél, és tudom, hogy voltál cégvezető is, szóval ez azért komoly váltás…

– Az írás a személyiségemnek az egyik fele, olyankor befelé fordulok, adott esetben észre sem veszem, hogy a család nyüzsög körülöttem, kinn a nappaliban tudok úgy írni, hogy szól a tévé, a férjem és a kislányom valamit tesz-vesz a konyhában. Tehát írás közben teljesen kikapcsolok a valóságból. Egyébként viszont élem a hétköznapi életemet, két lábbal állok a földön, tanulunk itthon a kislányommal délután, háztartást vezetek, és tényleg voltam cégvezető, stewardessként repültem is annak idején, itt Etyeken pedig az önkormányzatnál dolgoztam, és közben ugye péknek is tanultam, szóval mindig csináltam valami mást. Erre szükségem van, hogy azután belekapaszkodhassak egy új történetbe, és az elvigyen egy másik világba. Igaz, most már szinte csak az írással foglalkozom…

– De megvan a hétköznapi munkából hozott rutinod, egy napi penzum, hogy mennyit kell írnod, hogyan kell haladnod?

– Magamnak szabok határidőket vagy egyfajta ütemezést, például, hogy mikor hol kell tartanom a kutatásban, de napi megszabott mennyiséget nem tudok írni. Várni az ihletre persze nem szerencsés, le kell ülni és írni kell, a szereplőim majd magukkal fognak sodorni, megfogják a kezem, beszélnek hozzám, és mindig újra elindul a történet, ha nekilátok dolgozni. A kutatómunka viszont sokkal kézzelfoghatóbb, racionálisabb dolog, azt meg kell terveznem, be kell osztanom, hogy határidőre elkészüljek egy új regénnyel, mert azt viszont kikötöttem magamnak, hogy tavaszra és őszre mindig szeretnék egy-egy új regénnyel jelentkezni.

A podcastot itt hallgathatjátok meg: 

Fotó: Tamás-Vancák Andrienn

Vélemény, hozzászólás?