„Én is sírok, mert semmit sem tudok a gyerekemről” – Egy COVID alatt érkezett koraszülött kisfiú anyukájának levele

Öt napig csak gyermeke fotóit nézegethette Bechtel Helga, aki a járványügyi korlátozások idején szült. Kisfia korábban érkezett. S bár a korszülött osztályon rendkívül kedvesek és segítőkészek voltka, amin átmentek, azt nem kívánja senkinek.

A mi kórházunk járványkórház, ezért már a terhesgondozás alatt sem – vagy csak szigorú feltételekkel – lehetett vizsgálatokra járni. Terheléses cukorvizsgálatra például nem volt lehetőség. Öröm az ürömben, hogy az előző két terhességem alatt is cukorbeteg voltam, ezért tudtam, mi a teendő. Mértem a cukrom, így a szokásosnál sokkal korábban – már a harmadik hónapban – kiderült, hogy ezt a betegséget most sem kerülöm el. A diabetológussal telefonon és e-mailben konzultálva állították be a diétámat és az inzulint.

46 éves vagyok, a második gyermekemet 44 évesen szültem, ő HELPP-szindróma miatt sürgősségi császárral érkezett a 37. héten. Az előzmények ismeretében benne volt a pakliban, hogy ez a szülés sem lesz komplikációmentes, mértem a cukromat, a vérnyomásomat, reggel és este ellenőriztem a vizeletben a fehérje jelenlétét. Aztán egy este bementem a kórházba magas vérnyomással, a laborvizsgálat igazolta a HELLP-szindrómát, hajnalban pedig császármetszéssel megszületett a fiam. A műtét közben megmutatták, a férjem a folyosón a karjaiba is vehette, lefotózták vele, aztán elvitték. Délelőtt tudtam meg, hogy áthelyezték a koraszülött osztályra, mert légzési nehézségei voltak, innentől kezdve öt napig csak a fotókat nézegettem.

A műtőbe menet a textil maszkomat egészségügyire cserélték, a posztoperatív szobában nem kellett maszkot hordani, de utána már mindig mindenhol igen. Nagyon nehéz öt nap következett.

Aki nem éli ezt át, az el se tudja képzelni, milyen ennyi ideig (vagy tovább) az újszülött gyereke nélkül lenni.

Milyen az, amikor a posztoperatív szobába hozzák a többi babát, hogy minél előbb mellre kerüljön, a csecsemős nővérek a korai kötődésről beszélgetnek az anyukákkal, a babák és az anyukák pedig sírnak. És miközben a kisbabák hangjára beindul a tejem, én is sírok, mert semmit sem tudok a gyerekemről.

Négy nap alatt kétszer áll velem szóba a gyerekorvos, alig kapok infót, csak azt tudom, hogy antibiotikumot kap a gyerekem, de hogy miért, azt már nem mondják el. Közben a férjemmel csetelek, ő adja tovább a családnak, hogy mi van épp velem, telefonálni nincs erőm, mert félek, hogy csak sírnék. Az újszülött osztályon végre kapok egy telefonszámot a koraszülött osztályhoz, a nővér a vonal túloldalán nagyon kedves, elmond mindent, amit tud.

A melleim negyedik nap már fájnak, fejhetek, de nem küldik át a kisbabámnak, csak 100 ml mennyiség felett, de hát annyi nincs. Van a kora osztály mellett anyaszálló, de ha a zárójelentéssel a kezemben kilépek a kórház kapuján, akkor a járvány miatt nem mehetek át a fiamhoz. Ezért a kórház területén kell maradnom. A koraszülött osztály viszont a gyerekosztály épületében van, 200 méter séta két nagy táskában az összes kórházi cuccommal, friss vágással a hasamon, amivel még a mosdóig sem egyszerű kimenni. Az egyik nővér nyugtat, hogy majd a beteghordók átvisznek kocsival, a másik rámförmed, mit képzelek, zárójelentéssel a kezemben már nem hordozgatnak kocsival, a beteghordóknak nem ez a dolguk.

Közben a szülészetről eltűnnek az orvosok, vasárnap még fel se tűnik, ilyenkor ügyelet van, de hétfőn már nem értem, miért nem készül a zárójelentésem. Még délután ötkor is küzdök, hogy átmehessek a fiamhoz, a kora osztályon várnak, nagyon rendesek, telefonon keresztül nyugtatnak. A két táskámmal egész nap indulásra készen ülök az ágy szélén, mire egy nővér véletlenül elkotyogja, hogy egy, az osztályon korábban megfordult rezidensről kiderült, hogy COVID-pozitív, tesztelik az orvosokat, ezért a bent lévő két orvosnak a zárójelentésem a legkisebb gondja.   

A férjem panaszkodik, szinte már fél, hogy meg se történt a hajnali rohanás a szülészetre, csak álom volt, hogy a kezében tartotta a gyerekünket, én meg tehetetlenül hallgatom.

Másnap délelőtt visszaáll a rend, az orvos, akihez terhesgondozásra jártam, gyorsan kiveszi a varratot, megírja a papírjaimat, a beteghordókat már nem merem említeni, de hívhatok egy hozzátartozót, aki segít átcipekedni. Igen, ez elég faramuci helyzet, hogy egy kikérdezés után a húgom bejöhet a kórház területére, az nem baj, ha vele érintkezem, de engem már csak az hajt, hogy lássam a fiam.

A koraszülött osztályon mindenki nagyon kedves, támogató, a szabályoktól zúg a fejem, de csinálom, amit kell. Az élménytől, hogy az inkubátorba benyúlva öt nap után végre megsimogathatom a kisbabámat, szinte részegnek érzem magam. Este végre küldöm a fotókat a családnak.

És akkor a szabályok:

  • Maszkban kell lenni, levenni csak akkor lehet, ha fogat mosok, zuhanyzom, vagy eszem.
  • Az anyaszálló a folyosó egyik, a kisbabám a másik végén van, a folyosó közepén nővérpult.
  • Egy kórházi fehér köpenyben közlekedem mindenhova, de a kisbabák szobájába csak egy kórházi szoptatós hálóingben lehet bemenni, van öltöző a folyosó közepén, ott kell átöltözni.
  • A hálóinget naponta cserélni kell, reggel próbálok válogatni, olyat keresek, amelyiknek nem hiányzik egy gombja sem, sem elől, sem hátul, és lehetőleg nincs sehol kirepedve, néha találok ilyet.

Szóval, hogy érzékletes legyen: reggel fel a maszkot és a köpenyt, elmegyek a folyosó közepéig, ott átöltözöm hálóingbe, kezet mosok, fertőtlenítek, az inkubátorba benyúlva pelusozom, kezet mosok, fertőtlenítek, cumisüvegből megetetem a kisfiamat, aztán fejek, elmosogatom a mellszívót, fertőtlenítem, visszaülök az inkubátor mellé, fotózom, közben nézem az órát, mert egy órát lehetek bent az etetéseknél, aztán vissza az öltözőbe, hálóing le, köpeny fel, irány a szoba, küldöm a fotókat a felhőbe, pisilek, eszem, csetelek a férjemmel, visszahívom, aki hívott, közben nézem az órát, mert háromóránként van etetés, indulhatok vissza. Mire felkapom a fejem, már este van.

A fiam elkezd enni, pár nap után már nem kell az infúzió, az antibiotikum-kúrának vége, az etetés idejére már kivehetem az inkubátorból. Aztán megint nem eszik, szondát kap. Aztán megint enni kezd, de bacit találnak a vizeletében, újabb antibiotikum-kúra jön. Közben otthon apa vigyáz a kétévesre, aki nem érti, hol vagyok, a videócseten nem néz rám, csak az ágy felé mutogat, ahol aludni szoktam. Elhatalmasodik rajtam a lelkiismeret-furdalás.

Apa nem jöhet be, maradnak a fotók. Babakocsival elbumliznak a kórházhoz a kislányommal (nincs autónk), a portán teszik le nekem a csomagot, mert gyorsan fogy a pelenka, a melltartóbetét, a vécépapír, kellene még pár bugyi, kell a vérhígító injekció, valami gyümölcs, zöldség, mert a margarinos kenyértől már rosszul vagyok… Közben a sorompónál állva integetnek nekem, én a folyosón állok, nézem őket és sírok. Nem rossz ott lenni, a kora osztályon mindenki végtelenül türelmes, segítőkész és kedves, az a rossz, hogy nem otthon vagyunk.

Egy reggel nagy jövés-menés van a folyosón, senki se mond semmit, csak az elejtett mondatokból tudom meg, hogy egy covidos anyuka jön a kisbabájával. Védőfelszerelésért futnak, berendeznek egy szobát az anyukának, próbálják elszeparálni, de ugyanazt a mosdót és zuhanyzót használná, amelyiket én. Csak szerintem abszurd a helyzet? Nekem senki sem mond semmit, tájékoztatás nulla. Aztán elcsendesedik a folyosó, egy elkapott telefonbeszélgetésből tudom meg, hogy mégsem jön az anyuka, csak a kisbaba, aki nem beteg, őt elkülönítik.

Pár nap múlva, fejés közben látom, hogy az anyuka talpig beöltözve áll az inkubátor mellett az elkülönítőben, és nézi a gyerekét. Összeszorul a szívem, úgy érzem, nagyon szerencsés vagyok.

A fiam közben kikerül az inkubátorból, egy másik szobában, kiságyban vár rám a reggeli etetésnél, a nővérek nem szólnak rám, ha letelik az egy óra, annyit vagyok vele, amennyit csak bírok. 17. nap este (utolsó este, csak ezt akkor még nem tudom) megengedik, hogy szoptassak. Rettegek, hogy menni fog-e, a nővér látja rajtam, megkérdezi, kimenjen-e, bólintok, hogy igen. Működnek az ösztönök, a kisfiam szopizik, én meg sírok. Amikor senki se látja, lehúzom a maszkot, és 17 napja először megpuszilom a kis fejét.

Vélemény, hozzászólás?