Akinek vannak gyerekei és kisállatai is, az valószínűleg pontosan tudja, hogy is kezdődik ez. Egyetlen állat. Rendben. Nem több. Lehetőleg olyan kicsi, hogy észre se vegyem, ne legyen szaga, ne adjon ki hangot, évente egyszer kelljen takarítani utána, és ha szeretnénk elmenni nyaralni, beférjen a zsebünkbe. Vagy inkább maradjon otthon, ne mozduljon, ne kérjen enni és inni. És ne sírjon utánunk.
Nagyjából innen indultunk, hisz van nekünk mivel foglalkozni épp elég, a gyerekek, a munka, a szórakozás, barátok, ilyesmik. Nem, kutya kizárva. Macska is. Más meg nincs is, szóval téma lezárva.
De aztán jönnek a sóhajok, karácsonyi „bárcsak-kisállat ajándékok”, és a „már az összes barátunknak van” kezdetű mondatok. Na jó, jöjjön, aminek jönnie kell. De csak egyet, és ha nem takarítod, megy a háztól.
Szóval az egész buli nyilván ott kezdődik, hogy rádumálnak, és te nem tudsz nemet mondani a gyerekeidnek. Pár év múlva pedig azon kapod magad, hogy a reggeli sminkelés helyett kakit takarítasz, vizet adsz, zöldséget vágsz, nyakig vagy az alomban és nyakig valami egészen másban. (Feljebb kakinak hívtam, most másnak hívnám.)
Arra jöttem rá, hogy ez valami csúnya csapda, amibe szinte észrevétlenül mászol bele. Először csak egyetlen állatka, felelősen átgondolva, előre felkészülve, okosan megmagyarázva.
Aztán valahogy elmosódnak a határok és megszűnnek a gátak. Hiszen, ha már úgyis venni kell több kilós zsákokban (!!) az eledelt, hát nem mindegy, hogy eggyel több állatka eszik belőle?
Ja, hogy ez mást eszik? Nem baj, megoldjuk, úgyis járunk kisállatboltba.
Csak egy icike-picike teknős. Semmi más.
A mi családunkba például egyetlen apró görög teknős érkezett, olyan hat évvel ezelőtt. Édes volt, simán elvolt egyetlen kis pitypanglevélkével fél napig, hangja nincs, szaga nincs, szépen be lehet rendezni a terráriumot, még a szobát is díszíti, és könnyedén elvisszük magunkkal nyaralni egyetlen cipősdobozban. Felár nélkül.
Hogy miként került a családhoz a második, arra esküszöm, nem emlékszem. A harmadikra igen, azt kínomban vettem, karácsonyi ajándék gyanánt a Pasasnak. (Férfiaknak kifejezetten nehéz ajándékot venni, hát nem?) De nem gond, kicsit több gazt szedünk majd, ahol egynek jut, ott jut a többinek is.
És akkor jött az első halk hangocska, hogy a teknőst nem lehet simizni. Nem elég cuki. (De az!) Nem csinál semmit, csak megy. És különben is, azt magunknak vettük, nem nekik, gyerekeknek. Jó, ez máris nem igaz, de megértjük, kellene valami kis puha, szeretgetni való jószág. Állítólag a háziállat megtanítja őket a kötelességtudó magatartásra.
Hogy mi? Egy csincsilla?
A kritériumok nem változtak, de valahogy, fogalmam sincs, hogy egyszer csak lett egy csincsillánk. Merthogy az ugye kisállat, cuki, puha, nem olyan kicsi, mint a hörcsög, meg lehet tanítani neki pár dolgot, hallgat a nevére és húsz évig is elél. Lelkiismeretesen utánajártunk, beléptünk három csincsillás csoportba, elolvastunk mindent az utolsó betűig, nem árt, ugye, ha tudjuk, kivel is nézünk hamarosan farkas-, akarom mondani csincsillaszemet.
Oké, a csincsilla megérkezett, feladat végrehajtva, és te jó ég, mennyire cuki! Mi? Hogy depressziós lesz egyedül? Hogy csak párosan szeret élni? Igen-igen, végül is úgy szép az élet.
De ezek a jószágok olyanok, mint a mókus, két méter magas hely kell nekik, szörnyen kényesek, vigyázni kell, mit adsz nekik enni, nyugodt és stresszmentes életet kell biztosítani nekik, és egzotikus állatokra szakosodott, vagyis „egzós” állatdokira lesz szükség, ha baj van. Márpedig baj mindig van, szinte elkerülhetetlen.
Kiscicák, kiskutyák, lovak… jesszus.
És akkor beindul a gépezet. És pontosan az történik, amitől tartottam, mondhatnám azt is, hogy én megmondtam.
Naponta takarítok, zajosak, büdösek, éjszaka bulikáznak, és totál kattantak. Az összes.
Azóta már elfoglalták a fél lakást, a teknősök akkorák lettek, hogy nem férnek már be a cipősdobozba, de már a terrárium is kevés, a csincsilláknak egy teljes bála szénát tartunk a nagyszülőknél, mintha lovaink lennének, csupa műanyag itató, ugráló, bújó, fa kerék és fa létra a pince, és ha elmegyünk nyaralni, komoly logisztikára van szükségünk és támogató nagyszülőkre. Időnként az állatorvosnál találjuk magunkat, a váróban, számtalan kiscica és kiskutya, papagáj, patkány és nyuszi között. Antibiotikumot kell bevarázsolni a piciny szájukba, figyelni a nem létező jeleket, hogy betegek-e. (Azaz észrevenni egyetlen nyüsszentést, szokatlan vakarózást, fura pisit, hangot, mozdulatot.)
És mégis, ha bárki azt mondaná, váljunk meg tőlük, azt mondanánk, nincs az a pénz.
Mert ezek a kis bosszantó, állandóan kakiló-pisilő, éjjel-nappal csörtető zabagépek a családtagjaink lettek. És mind önálló egyéniség. (Jó, a teknősök tényleg csak mennek.)
És mert nevetünk, amikor felugrálnak ránk, elolvadunk, amikor egymás hegyén-hátán összebújva alszanak (a teknősök a teknősök hegyén, a csincsillák a csincsillák hátán), mert bármilyen furcsa, de jólesik gondoskodni róluk, és mert amikor elmegyünk nyaralni, úgy aggódunk értük, mintha a gyerekeink lennének, amikor pedig hazaérünk és meglátjuk őket, tömény, nettó boldogságot okoznak.
A fene gondolta volna.
Négyből kilenc
Persze senkit nem bátorítok arra, hogy úgy éljenek, amire Gerald Durrell is elismerően csettintene, és igen, átgondoltan kell állatot vállalni, felelősen, meg minden. De van úgy, hogy egyszerre csak tele van velük a lakás, és neked már fogalmad sincs, hogy a fenébe lettek annyian. Így velük együtt már kilencen vagyunk.
Viszont igazi élményt ad, és valahogy még inkább összeköti a családot. Közös emlékek, közös röhögések és közös… nem. A takarítás egyelőre nem közös. De az lesz!
Azóta a felsőbb hatalom is kiadta parancsba, hogy nem lesz több. Mi is megígértük, sűrűn, nagy ártatlan szemekkel bólogatunk a gyerekekkel. Nem lesz több. Vagy mégis?
Nyitóképünk illusztráció: Freepik.
