Világéletemben sok gyerekre és boldog családi életre vágytam. Olyanra, amilyenben én nőttem fel, és annyi erőre, amennyi a szüleimnek van. De az élet közbeszólt, és a gyengébb napjaimon bizony sírok.
Sírok, mert én nem tudom megadni a gyermekeimnek a klasszikus család képét és annak minden boldog velejáróját. Nem tudom nekik biztosítani azt a felhőtlen és felszabadult örömöt, amelyet egy szerető apa és anya ölelő karjaiban érezhetnének. És ami a legfájóbb, hogy nem tudom nekik megadni a szenteste megismételhetetlen ragyogását, mert nálunk nincs is közös szenteste.
Időnként azt gondolom, jó elvált szülőnek lenni, mert így tutira vannak szabad napjaim, gyerekmentes hétvégéim, amikor feltöltődhetek és csak magammal foglalkozhatok. Mert nem kell kompromisszumokat kötnöm a mindennapi gyermeknevelés kapcsán, és nem kell vitatkoznom sem amiatt, hogy a társam engedékenyebb, következetlenebb vagy épp szigorúbb, mint én.
De lássuk be, ezek nem olyan előnyök, amelyekért komolyan hálás lehet az ember, főleg nem egy anya. Hiszen egy ideális kapcsolatban a szülőknek is jut idejük magukra, és a nevelési kérdésekben sem kell vérre menő harcot folytatniuk egymással. Mondom, egy ideális kapcsolatban.
Gyengébb és erősebb napok egy elvált anya életében
Erősebb napjaimon azonban nevetek. Boldog vagyok, hogy a gyermekeim szeretnek és hogy meg tudok nekik adni minden alapvető dolgot. Boldog vagyok, hogy csapattá váltunk és kitartunk egymás mellett, és boldog vagyok, hogy végtére is nem boldogtalanságban kell felnőniük.
Mert ha nem váltam volna el, az lett volna a sorsuk.
Ezzel nyugtatom magam több mint hat éve, és ezzel nyugtatom magam most, a második válásom kellős közepén is.
Szentül hiszem ugyanis, hogy tilos benne maradni egy rossz házasságban csak azért, mert vannak közös gyermekeink, közös lakásunk vagy közös hitelünk.
Tilos benne maradni egy rossz házasságban, ha abban az ember szépen lassan tönkremegy és már magára sem ismer.
Tilos benne maradni egy olyan házasságban, ahol az ember sokkal magányosabb, mintha egyedül lenne.
De vajon tényleg tilos?
Gyengébb napjaimon elbizonytalanodom. De már nem verem a fejem a falba, csak mélységesen elkeseredem. Az anyai szív ilyenkor még jobban szenved, és kezdődik az egész önmarcangolás elölről:
- Mit csinálhattam volna másként?
- Hogyan kellett volna viselkednem?
- Mikor és mit kellett volna mondanom és tennem, hogy a családi kötelékeim egyben maradjanak?
- Vajon nem lett volna jobb a gyermekeimnek, ha tovább bírom?
- Vajon nem lenne nekik könnyebb az életük, ha nem kellene állandóan ingázniuk, és ha anyának is lenne mindennapi segítsége?
- Hol lehet meghúzni azt a határt, amikor biztosan mondhatjuk, hogy egy kapcsolatból ki kell lépni? Van egyáltalán ilyen határ?
- A nagyszüleink soha nem panaszkodtak. Vajon azért, mert akkoriban az volt az elv, hogy kussolsz, Isten így rendelte és különben is?
- Vagy azért, mert egy patriarchális társadalomban az anyák feladata mindig is a tűrés volt?
- És kell-e most lelkifurdalást éreznem azért, mert én nem fogom be a számat? Mert én inkább kilépek egy házasságból, ha az többszöri próbálkozás ellenére sem működik?
- Panaszkodás vagy a dolgok nyílt felvállalása az, ha egy anya ki meri mondani, hogy elbaszta az életét?
Én ki merem, de boldogabb nem vagyok tőle.
Mert bár – hál’ Istennek – szeretet és összetartozás van itthon, közös szenteste soha nem lesz.
Nyitófotó: Freepik.
