Santorinire utaztatni egy regényhőst, remek választás, két dédnagymama korú karaktert elképesztő kalandokra küldeni, szinte tuti siker egy szórakoztató könyvben. Fejős Éva jól tudja, mire vágynak az olvasói. Örökre Görögbe című harmincegyedik regényében, van, aki kisgyerekes anyukaként nehéz döntési helyzetbe kerül, van, aki hiába menekül a világ távoli, gyönyörű szigetére, a múltját nem tudja hátra hagyni. És van, akinek egy vonzó udvarló valódi szándékait kellene felismernie… A podcastban a korábbi könyveiről, azokból átlépett szereplőiről is mesél Fejős Éva. De előtte essen szó a váltásról, és a változásról, hiszen tanulságos történet, ahogyan újságíróból íróvá és könyvkiadó tulajdonosává vált.
– Mi a legjellemzőbb különbség a két terület között, mi indokolta ezt a váltást az életedben?
– Mindig az volt a vágyam, hogy szabadúszó legyek. Már akkor is, amikor ezt nem tudtam így megfogalmazni, csak szerettem volna, hogy ne legyen egy konkrét munkahelyem, ahová bemegyek minden reggel és délután eljövök. Úgy akartam élni, hogy szabadon bárhonnan dolgozhassak. Élveztem azt a repülést, amit regényírás közben éreztem, és egyre inkább arra vágytam, hogy ez legyen a fő tevékenységem. Természetesen jó volt újságírónak lenni, de mindig szükségem volt a szabadságra. Csak amikor a Nők Lapjához hívtak, akkor azt mondta a párom és anyuék is, hogy ide muszáj elmennem. Igaz, ott sem voltam megkötve. De mégis akkor éreztem magamban nagy bátorságot, amikor rengeteg területen kipróbálhattam magam, és nem csak a regényírásban.
Például volt saját magazinom – nagyon költséges hobbi volt –, vagy nemrég csináltam 10-12 podcastot, ahol számomra érdekes, különleges emberekkel beszélgettem. Mindig kaptam jó visszajelzéseket, de az is kiderült, hogy az emberek igazából a történetmesélő Fejős Évát keresik és szeretik. A váltást, amiről kérdezel, és hogy valójában hogyan váltottam én meg magam, azt egyébként megírtam a Szeretlek Bangkokban. Az motivált, hogy kirándulhatok más műfajokba, például a könyvkiadásba, amiről akkoriban szinte semmit nem tudtam, és még most is azt mondom, hogy tanulom. De egyszerűen szükség volt rá, hogy kicsit felrázzam magam, és ne ugyanazokat az anyagokat írjam a lapba újságíróként.
Amint megjelentek a regényeim és éreztem, hogy erre a másik világra, amelybe én helyezem a hőseimet, igénye van sok olvasónak, tényleg bátrabbá tett, és nem akartam abban az előző életemben maradni. Fejest ugrottam valamibe, amiről azt reméltem, jól fog elsülni. Így lett.
Végül is kitartó voltam, és eljutottam mára oda, hogy már én fedezek fel első könyves szerzőket. Ez ugyan egyelőre inkább misszió, de ezt is imádom, mert a könyvkiadáson belül számomra egészen új dolog.
– De változott a szemléleted? Másra vagy kíváncsi, másként figyeled az embereket, amikor nem róluk kell írni – ahogyan újságíróként tetted –, hanem teremteni kell karaktereket? Olyan sokan gondoljuk, hogy ha évtizedeket eltöltünk egy szakmában, már képtelenek vagyunk kibújni a bőrünkből…
– Soha nem volt olyan érzésem, hogy nem tudok kibújni… Ráadásul akadályt sem láttam magam előtt. Mindig volt persze, és tudtam is, hogy az ott van, de kerestem a megoldást, a kerülőutat, egy új útvonalat, hogy eljussak a célomhoz. Gond nélkül belebújok egy hároméves kislány bőrébe, amikor írok, mert empatikus vagyok – ami talán újságíróként is erénynek számított –, és képes vagyok mások fejével is gondolkodni. Mindig elindul bennem egy önkontrolláló folyamat: rendben, ezt én most így gondolom, de vajon ő ehhez mit szól? Persze megvan azért ennek a hátránya is. Jellemző volt rám, hogy sokszor azok fejével hatékonyabban gondolkodtam, akikkel együttműködtem, mint a sajátommal. Nem akartam, hogy nekik rossz legyen.
Most hál’ Istennek van egy coachom, egy üzleti coach, aki pszichológus is, vele rendbe tesszük a dolgokat, mert az üzleti életben mégis csak az a fontosabb, hogy ne szorítsam háttérbe a saját érdekeimet. De például azt is tudom, hogy van bennem egy „szőke nő”. Egy csodálkozó szemű, aki inkább csak hallgat az első találkozásnál, és hát nagyon sokszor kiderült, hogy hülyére akarnak venni. Ezt ma már nincs kedvem hosszan játszani, itt a gyerek, a család, és időm sincs erre a szerepre, meglehetősen időigényes volt. Mert ugye végig néztek rajtam: itt egy szőke nő, lássuk, milyen kocsival jött… és utána kaptam egy olyan durva árajánlatot, hogy amikor másnap ismeretlenül felhívtam a céget, akkor negyedannyi árat mondtak nagyjából ugyanarra a munkára. Ma már nem szeretem ezeket a köröket lefutni, és egyre jobban tudom az árakat is. Vagy ott van a „nemet mondás” képessége… Ebben is sokat segített a coachom, hogy ez könnyebben menjen.
Tudod, milyen téren volt ez igazán nehéz? Ha szerzőjelölteknek kellett nemet mondanom. Különösen, ha már egy könyvüket meg is jelentettem, és jött a következő kézirattal, ami esetleg nem olyan minőségű, mint amire gondoltam. Ez nagyon nagy dilemma számomra. Biztos vagyok benne, hogy egy másik kiadónál egy szerkesztő egyszerűbben ki tudja mondani, hogy ne haragudj, de ezt nem, mert… Én viszont regényíróként pontosan tudom, mit érez az, aki velem szemben ül. Hiszen én is 20 évig vágytam, vártam arra, hogy megjelenjen könyvem. Most mindegy, hogy egyszer csak már el is engedtem ezt. A szerző érzékenységét jól ismerem, tudom, mit jelent neki az a kézirat. Hogy az neki nem is kézirat, hanem a gyereke. Olykor mégis meg kell kérnem rá, hogy nevelje meg azt a „gyereket”. Sokat dolgoztunk a coachommal, hogy ez jól menjen nekem, mert nyilván a szerzőnek és a kiadónak is az az érdeke, minél érdekesebb legyen a történet, minél jobb legyen az a könyv.
– Az hogy átkerültél a mikrofon egyik oldaláról a másikra, mit jelentett számodra? Nyilván sok ezer interjút készítettél, de most már téged kérdeznek az újságírók. Ott vagy a közösségi médiában, rengeteg embert befolyásolhat a véleményed, de mégsem lettél celeb vagy megmondó ember. Kijelölted a határokat?
– Igen, nagyjából belőttem a határt, ameddig el lehet menni. Már az elején, amikor regényíróként elkezdtek kérdezni engem, sokkal visszafogottabb voltam, és jobban kontrolláltam, mit mondok. Pontosan azért, mert az interjúkban nekem annyi mindent elárultak például színészek. Aztán meg jött a probléma, hogy „úristen, ezt húzd ki, meg ne írd!” Vagy megjelent egy fél mondat, és három hétig azt hallgattuk, hogy „de ő azt mégse gondolta komolyan”. Láttam az életükről kitárulkozó embereket, nem egyet, nem kettőt, és már akkor azt gondoltam, én biztosan nem mesélnék el ilyesmit egy újságírónak. Tehát még időben keretek közé tettem ezt. A vélemény, az más kérdés. Ritkán szoktam konkrétan közösségi oldalon elmondani a véleményemet, de kétségtelen, hogy a regényhőseim, mondjuk egy Ladányi Niki, az én gondolataimat is megfogalmazza az adott témáról, jórészt olyan a világlátása, mint nekem. Tudják az olvasóim, hogy én nem politizálok, de azt is, hogy a regényhőseimnek megvan a véleményük, mondjuk a korrupcióról. Ez a téma nagyon fontos szerepet kap akár a Magarita című könyvemben, de másutt is.
– A szereplőidet gyakran viszed távoli országokba. Mire tanítanak téged az utazásaid? Milyen befolyással van rád, amit külföldön látsz, tapasztalsz?
– Azok az utazásaim változtattak rajtam, amelyek hosszabb ideig tartottak. Például a bangkoki telek. Sok dolgom volt az elfogadással, leginkább annak a dolognak az elfogadásával, amiken egyszerűen nem tudok változtatni. A másik pedig – mivel ez a Nők Lapjától való eljövetelem időszaka volt 2012-ben – rá kellett jönnöm, hogyan engedjem el a stresszt, és hogyan ne nyomja rá a bélyegét minden napomra, az itthoni problémám. Mindig megkérdezem magamtól – és ez tényleg a thaiföldi utamnak a hatása –, hogy fontos lesz ez egy év múlva? Ja, nem. Akkor le van szarva… Nekem nagyon tetszik a spanyol meg a karibi hozzáállás is. Nem az, amikor nem csinálsz meg két napig semmit, mert mañana, viszont tulajdonképpen mégis jó az, hogy most nézem a naplementét, aztán majd holnap válaszolok arra a levélre, amit régóta halogatok…
Szóval lehetsz megengedő magaddal szemben és nem kell mindig a tökéletességre törekedni Azt is hozzá kell tennem, hogy nyilván az utak miatt lett bennem egy kis magabiztosság. Részint a regényeim kapcsán, részint meg azért, mert tőlünk nyugatabbra igenis ad az embernek magabiztosságot, hogyha szereti azt, amit csinál és mondjuk jól is csinálja.
– Szoktad figyelni a külföldi bestseller szerzőket, hogy ők miről írnak, beszélnek a közösségi média felületeken?
– Sok szórakoztató irodalomban sikeres írót követek, és olyan érdekes látni, hogy nem annyira aktívak a Facebookon, inkább Twittereznek, Instagramoznak. Az is furcsa, hogy nem igazán személyesek a megnyilvánulásaik, kicsit hidegek, távolságtartóak. Elizabeth Gilbert, ő kivétel. Ő önmagát adja. Lehet, hogy kisregényt ír egy-egy posztjában, de az mindig megérint. Ma szerintem az olvasónak fontos, hogy kapcsolódni tudjon valahogyan a szerzőhöz, legalább annyira lényeges, hogy milyen ember az, aki ír, mint az, hogy miről ír. Egyébként ez hazánkban is jellemző, hogy sok író nem önazonos, képtelen megfelelően kommunikálni, és azt érzem, hogy ez a hitelességük rovására megy. Még ha nem is akarod beengedni az olvasót mondjuk a hálószobádig, azért szerintem a nappalidba már be kell hívnod. 2021-ben ha nem nyitod ki neki az ajtót, hanem csak kikiabálsz neki a kapuhoz, az arra is hatással lesz, hogy mennyien lesznek kíváncsiak a történeteidre.
A podcastot itt hallgathatod meg:
Nyitókép: Kustány Kata
Oszd meg ezt a cikket minél több emberrel, hogy átadhassuk az üzenetet: mindig van esély, csak élni kell vele. Hasonló tartalmakat ITT találsz. Kövess bennünket a Facebook- és az Instagram-oldalunkon is, hogy azonnal értesülj a legfrissebb híreinkről!
