Az udvarhölgyek élete korántsem volt olyan pompás, amilyennek kívülről tűnt. Különösen, ha az udvarhölgy rajongással szerette az úrnőjét és kiállt mellette. Ilyen volt Festetics Mária grófnő is, aki majdnem három évtizedig volt Ausztria császárnéjának, Magyarország királynéjának, Sisinek az udvarhölgye, bizalmasa, barátnője. Káli-Rozmis Barbarával, Erzsébet királyné életének kutatójával beszélgettünk a rendkívül okos, és az udvart, az intrikusokat, sőt a politikát is élesen látó grófnő lebilincselő naplójáról. A podcast elindítása előtt érdemes beleolvasni a naplóba, elképesztő, amit Festetics Mária megélt.
Érdekesség, hogy 2009-ben a Gödöllői Királyi Kastély Múzeumának gondozásában magyarul már megjelent a napló Budán és Gödöllőn papírra vetett részeinek fordítása, amelyeket Tolnayné Kiss Mária tett közzé. A jelen kötet egy másik válogatás a 2 000 oldalas anyagból – Beatrix Meyer – Gudula Walterskirchen munkája, így az érdeklődők további izgalmas naplórészleteket is megismerhetnek.
„Bécs, 1872. január 18.
Itt az udvarban az a jelszó, hogy szidjuk a császárnét, ahol lehet. Ahová csak belépek, mást sem tesznek, csak faggatnak, és csípős megjegyzéseket tesznek rá, meg azt hajtogatják, mikor mit mondott vagy tett. Lehet, hogy az mind igaz is, de én még semmit sem tapasztaltam abból a sok ízléstelenségből, és nem tűröm, hogy a fülem hallatára leszólják, mert Ő az én úrnőm!…”
„Schönbrunn, 1880. június 2.
…Néha leírhatatlanul vágyom a császárné meleg szívére és pillantására! Hogyan is hagyhat így, sötétségben támolyogni, gyengeségből, és mert fél egy ilyen közönséges személytől, egy ilyen strébertől, aki a nevelésben semmi másra nem gondol, csak saját magára? Szeretet-e vajon mindenkitől elvadítani egy gyereket? Magától az anyjától is, és megengedni a gyereknek mindent, csak hogy magához láncolja? A népek folyton Valéria főhercegnőn csámcsognak, hogy így dugja az ujját a szájába, meg úgy tartja görbén magát, meg amúgy nem üdvözöl, nem köszön meg semmit! Mindenki azt mondja róla, hogy trotli, púpos cuclis, embergyűlölő, és hasonló! A császárné mindezt látja, azt mondja, mindig tudni akarja az igazságot, aztán mégis képes feláldozni engem? Nem tudnám a lelkemre venni, hogy valamit ne tegyek meg neki, ahhoz túlságosan szeretem, de már nincs benne semmi örömöm.
Mindennek van határa, nem akarok szenvedve élni, nem! Nem írok le mindent, de nagyon eltávolodtunk egymástól, and she feels it (és ő érzi ezt). Tudja, hogy rám számíthat. Ezért nem enged el, tudja és érzi, amit én érzek, szenved tőle, de ahhoz már gyenge, hogy legalább megpróbáljon ellenállni…”
„Velence 1904. április 24.
….a császárnénak ez volt a különlegessége, hogy az Ő életét kellett élnem, az Ő szokásait, ízlését, időbeosztását kellett átvennem. Nem tehettem másképpen, különben képtelen lettem volna megőrizni a belső nyugalmamat és a kiegyensúlyozottságomat. Akkor például álló nap el lettem volna keseredve, hetekig, napokig, hogy csak korán reggel és hiányosan étkezhettem, és utána legközelebb csak este, mert egész nap úton voltunk, és amíg a többiek ehettek, nekem nem volt gyakran semmi, mert nem akartam , hogy nekem külön főzzenek. Nem a konyha iránti tapintatból, hanem mert Őt azonnal őrültnek bélyegezték. A 4-5 órán át állott ételt nem élvezhettem. Vagy amikor meghívásokat kellett visszautasítanom, és hetekig nem mehettem színházba, estélyekre, elmulasztottam a legnagyobb művészeket, ehelyett 9 vagy 10 órakor este, a Práterből hazatérve vagy 8-10 órányi kirándulás után holtfáradtan rogytam le a karosszékembe; vagy amikor hajnal 5-kor indultam Vele a Práterbe; vagy amikor tengeri utazások során nyomorúságos kis padokon aludtam a hajókonyhán 5-6 fokban, mert a kabinban, ahol egyébként szintén nyomorúságos volt az ágy – nem maradhattam, mivel ott meg nem lehetett lecsavarni a fűtést. … Érkezéskor mindenkit megrémített a külsőm, nekem azonban eszembe sem jutott panaszkodni, mert ha Őmellette lehettem, akkor minden jó volt, akkor boldog voltam, holott felemésztette az életerőmet…”
A podcastot itt hallgathatod meg:
