A Kőbölcső története szinte felfoghatatlan. A könyvben Stájn Emma és családja mindennapjai elevenednek meg. Vállalják, hogy magukhoz vesznek egy kétéves kislányt, aki azonban végül teljesen kisajátítja az anyát, és őrjöngő hisztikkel tartja távol tőle a szeretteit. Az anya csapdába esik, miközben kiderül, saját kislányával olyasmi történt az iskolában, ami feldolgozhatatlan. Podcast és részletek a könyvből!
„Az elmondottak ellenére Luisa minden nevelőszülő álmának megtestesítőjeként libben be aznap a tágas, frissen felújított konyhába: szőke, vékony szálú hajjal keretezett, pufók kis arcán örök mosoly ül. Érdeklődve, félelem nélkül fogadja óvatos közeledésemet. Működik köztünk a kémia!, örömködök elégedetten egész este. Lelkesedésem megnyugvással vegyes izgalommal tölti el Endrét és a gyerekeket is. Úgy érezzük, együtt képesek vagyunk arra, hogy elfogadjunk, és talán még szeressünk is egy kis idegent. Nem a végtelen felbaráti szeretet motivált, tisztes üzletben gondolkodom. Szívvel-lélekkel gondoskodnék egy ismeretlenről, cserébe azért, hogy életemben először a saját gyermekeim »klasszikus« anyja is lehessek…”
„Endre érkezését követően mindannyian elfoglaljuk a megszokott helyünket az asztal körül. Azonban ahogy a férjem leül, Luisa ordítani kezd. Látszólag minden a megszokott módon zajlik, valami mégis megváltozott.
Félelem és rettegés ül ki az arcára; mintha kísértetet látna, ahogy Endrére néz. Az artikulálatlan vonyítást csapkodás és köpködés teszi teljessé.
A nyugtató szavak szemmel láthatólag el sem jutnak a tudatáig, kis teste szinte önkívületben hánykolódik az etetőszékben…”
„– Szeretlek! Megvédelek! Nem a te hibád! – mondom. Bólogat, de nem akar beszélgetni. Csak haza akar menni. Szeretném megnyugtatni. Szeretném, ha hinne nekem, ha bízna bennem. És nem, én nem akarok hazamenni. Mert vele akarok lenni. Csak vele. De ez otthon nem lehetséges. … Eszter a szobájába húzódik. Tudja, hogy most el kell mondanunk apának. Ő nem akarja, így a feladat rám hárul. Végigpásztázom a lakást egy nyugodt sarkot keresve, aztán rájövök, hogy olyan itt nincs. Lulut nem lehet félreállítani két percre sem. Mindig és mindenhol ott van…”
„– Elítél? – kérdezem.
– Nem – válaszolja őszintén. – Jogod van hozzá, hogy így érezz és gondolj mindazok után, amin keresztülmentetek. De ha teret adsz az aljasságnak és a gyűlöletnek, ha hagyod, hogy elhatalmasodjon rajtad és kihasson a tetteidre másokkal szemben, azért már vállalnod kell a felelősséget.
Nem hatnak meg a féltő, óvni akaró szavak. Elvakít a gyűlölet, fojtogat a tehetetlenség és megbénít a jövőtől való félelem. Úton hazafelé számba veszem a gyűlölteket. A hazug, képmutató osztályfőnök és az iskolaigazgató, a látványos, ám üres frázisok mesterei. A rendőr, aki szerint felejtsem el a történteket, mást úgysem tudok csinálni; az elkövető gyerekkorú, ami büntethetőséget kizáró ok – ügy lezárva, pipa…”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Nyitókép: Szabó-Battancs Martin fotója.
