Mondják, hogy a legfőbb szülői erény a türelem. Bár ne lenne olyan nehéz betartani. Hogy kivárd, amíg elérkezik. Hogy ne sürgesd. Hogy mindig mindennek adj időt. Hogy türelmes legyél. Egy anorexiással még annál is türelmesebb. Miközben futnál, rohannál, űznéd, hajtanád, mert az út másik végén csak tátongó üresség és sötétség vár. Ahonnan csak menekülni lehet. Ahonnan menekülni kell! Olvassátok tovább olvasónk anorexia-naplóját! Út a pokolba 3. rész.
Itt vagyunk. Benne vagyunk. Ülünk a szartenger közepén, miközben a hullámok az égi magasságokat verdesik. És nincs erőm lecsillapítani őket. Ülünk és nézzük egymást. Szólnék, de nem merek. Mondanám, hogy egyél szépen. Csak egy falatot! Anya kedvéért.
Mint, amikor kétéves volt. De akkor nem kellett biztatni. Sőt. Evett. Mindent. Nyitotta azt az édes kis száját és evett. Falat falat után szaladt le a torkán. Ha valami különösen kedvére való volt, akkor még sikongatott is hozzá. Gurgulázva nevetett. Gyöngyözve kacagott. Mindent szeretett. Mindent megkóstolt. Semmi nem szegte kedvét. Akár savanyú volt, akár kesernyés, megette. Kipróbálta. És semmire sem mondott nemet.
Most pedig itt ülünk néma hallgatásba burkolódzva. Gyöngyöző nevetés? Ugyan már!
Ordítani tudnék. Hogy egyél már! Vedd már a szádba azt a nyomorult falatot és nyeld le! Mi ebben olyan nehéz?!
De nem ordítok. Nem kiabálok. Meg sem moccanok. Még levegőt sem merek venni. Vagy csak nagyon halkan. A pillantásommal is kerülök mindenféle ráutalást. Nem merem biztatni még a nézésemmel sem. Mereven nézem a tányérján a feldarabolt almát. Majd az enyémre esik a pillantásom.
Két nő. Két alma.
Azt mondták, hogy ha együtt eszünk, akkor talán könnyebben megy majd neki. Egyelőre sehogy se megy. Nem merek belefogni, mert nem akarok erőszakosnak látszani. Nem akarom, hogy érezze a nyomást: neki is ennie kell. Így csak ülünk. Néma hallgatásba burkolódzva. Az én fejemben pedig futnak a képek. Majd a film elszakad. És újra itt vagyok és még mindig nem történt semmi.
Nem bírom tovább. Nem várhatok tovább. Beveszem az első almaszeletet a számba. Nem nézek rá. Várok. Reménykedem. Hogy ő is megfogja és beteszi a szájába. Tétova a mozdulat. Na. Talán most. De nem. Visszahúzza a kezét. Magába roskad.
– Nem megy, anya.
– Nem baj. Majd talán holnap.
– Holnap se fog menni.
– Akkor holnapután.
Feláll. Elmegy. Én pedig ott maradok két almával. Egyedül.
Holnap.
Holnapután.
Meddig lehet ezt még bírni? A ma az tegnap még holnap volt. A remény ígérete. Ami mára semmivé foszlott. Ugyanez lesz a holnaputánnal is, amikor ma lesz belőle. Nem tudom, meddig bírom még.
|
Merj segítséget kérni! Ha szülők, ha gyermekek vagyunk, fontos, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül a bajban. Ha úgy érzed, beszélgetni szeretnél arról, ami a lelked nyomja, vagy tanácsra van szükséged – akár név nélkül – gyermekeddel kapcsolatban, keresd fel a Yelon.hu oldalát! Itt a kamaszlelket jól ismerő szakemberek várnak. |
Meddig bírom még nézni, ahogy kínozza magát valami eltorzult testkép miatt. Valami miatt, ami csak az ő fejében létezik. Amit senki más nem lát, senki más nem érzékel. Ezért nem is érti.
Az önsanyargatása mellett a megnemértettsége fáj talán még a legjobban. Hogy nem tudom megérteni. Én, az édesanyja nem tudom megérteni, hogy miért csinálja. Az orvos jobban érti. És ez nagyon fáj.
Amikor sikerül eljutni hozzá, kapcsolódni hozzá, elkapni a józanság pillanatát, akkor tudom, hogy érti, amit mondok neki, hogy ez nem jó, hogy nem kell ezt csinálnia, mert nincs vele semmi baj, soha nem volt a testével semmi baj. De aztán visszazuhan a démonjai közé, és újra elérhetetlen lesz.
Becsukom a nappali és a konyha közötti ajtót. Nem akarom, hogy hallja, ami most következik. Egyedül vagyok. Az öklömmel verem az asztalt. Mind a kettővel, hol egyszerre, hol felváltva.
Percek múltán hagyom abba. Elfáradtam. Már lila a kézfejem. Patakokban folynak a könnyeim. Mit is mondott az orvos? Egy-másfél év is lehet a gyógyulás. És mi még szerencsések vagyunk. Mert alig fél évet töltött egyedül a démonjaival. Mert bízott bennünk és elmondta. Tudott segítséget kérni. Így időben elkaptuk. Mert bizony lehetne ez akár három-négy év is. Vagy még ennél is rosszabb. Hogy soha nem tud kijönni belőle. De neki van esélye.
Egy-másfél év?! Igen. És végtelen türelem és elfogadás. A tempót a lányom diktálja. Lesznek nagyon nehéz pillanatok. Amikor visszaesik. De a tempót akkor is ő diktálja. Nekem pedig nincs más dolgom, mint felvenni a ritmust. És vele együtt haladni. Milliméterről milliméterre. Nekem. Aki futna, rohanna. Aki űzné, hajtaná az időt. Türelmetlenül. Mert hosszú évek szülősége után sem sikerült türelmet tanulnom.
És akkor bumm! Türelemre int az élet. Házi feladatot kaptam. Nem is akármilyet. Számomra a legnehezebbet. Ebben a felgyorsult, őrült tempójú világban araszolni tanulok. Lépésről lépésre haladni. Ahol egy lépés egy hét. Vagy kettő.
És mi még szerencsések vagyunk. Nagyon szerencsések.
Nyitófotó: Freepik.
