Szülőként igyekszünk mindent megtenni a gyerekünkért. A józan ész határain belül segíteni, tanácsokkal ellátni, ahol csak tudjuk. És ha jól csináljuk, akkor a gyerek is kész ezeket befogadni. Kivéve, ha anorexiás. Mert akkor szülőként hallgass a neved! Út a pokolba negyedik rész.
– Nem, nem hiszek neked!
– De hízni csak akkor tudsz, ha eszel.
– Te ezt nem tudhatod. Nem vagy szakember!
– De hát ez olyan egyszerű. Te is tudod.
– Nem, nem tudom!
– Haladjunk apró lépésekben.
– Nem akarok! Veled nem akarok!
– Tervezzük meg együtt a lépéseket. Segíteni szeretnék.
– Nem akarom! Érted?! Téged nem akarlak!
Nem akar? Engem nem akar? Akkor kit?
Már sír. Már én is sírok. Elrohan. Erővel – amennyi erő csak telik tőle – bevágja a szobája ajtaját. Nem jön vissza. Bezárkózik. Megint nem eszik. És holnap sem fog. Nem először játsszuk ezt el. Tudom. Miattam nem eszik. Minek szóltam bele?
Mert az anyja vagyok. Mert segíteni akarok. Mert ez lenne a dolgok rendje. Bajban van, segítek. Így megy ez egy normális világban. Így menne. De az anorexia nem a normális világ része. Ezt meg kell tanulni. Ezt el kell fogadni. Itt semmi sem normális.
És ez így megy hetekig. Amikor is már egyikünk sem bírja tovább.
– Jól van. Mit akarsz?
– Szakembert. Aki megmondja, hogy mikor mit egyek.
– És akkor enni fogsz?
– Igen.
Kerítek egy dietetikust. Igen, dietetikust. Drága pénzért. Mert a jó szakember drága. A pszichiátert még mindig nem tudom elfogadni. Apró lépések. Nekem is apró lépések kellenek a diagnózis elfogadásához. Talán hiba volt. Talán előbb kellett volna a mély vízbe ugrani. De még mindig a szerencsések táborába tartozunk. Talán ennyi időveszteség belefért.
Dietetikus jön. Dietetikus megy. Nem tud mit csinálni vele. Ez nem az ő kompetenciája. Beismeri.
A tanácsa, hogy egyen. De az anorexia nem erről szól. Sokkal inkább a lélekről. A démonról.
Nem az evés mechanizmusáról. Hogy ma nem eszik, holnap meg fog. Mert nem fog. Kudarc kudarc hátán. Szülőként. Nem elég, hogy nem tudom megérteni, miért teszi ezt magával, még csak segíteni sem tudok rajta. Vagy csak rosszul. Egyelőre.
Majd belejövök. Ezzel biztatom magam. Csak ki ne csússzunk az időből. A fene ebbe az egészbe!
Anorexiás a lányom. Én pedig megtanultam hallgatni. Távol tartani magam tőle. Nem a lányomtól. Az anorexiától. Megtanultam elfogadni, hogy itt és most nem rám van szüksége. Az anorexiás énje nem engem akar. Nem tud rám hallgatni. Nem nem akar. Nem tud. Megtanultam hát távol maradni. A háttérben. Csak akkor lépek elő, ha ő hív. Így tudtam megadni neki a megfelelő segítséget. Azt a szakembert, akitől megkapja azt, amire vágyik.
Én meg megtanultam elfogadni az elfogadhatatlan, az érthetetlent.
Úgy, hogy közben megszakad a szívem. Mindegy egyes nap. Úgy, hogy minden egyes nap meghalok egy kicsit. De ha most így és ezzel tudok neki segíteni, akkor semmi sem drága. Az életem sem.
Nyitókép: Freepik.
