Magyarországon egyedülálló szülők már csak miniszteri engedéllyel fogadhatnak örökbe. Ezzel a kormány nemcsak a heteroszexuális egyedülállókkal szúrt ki, de bezárta annak a lehetőségét is, hogy a meleg párok gyermeket vegyenek magukhoz. A #acsaládazcsalád kampány mellettük áll ki, a szeretet és az elfogadás egyetemes törvényét hirdetve. Olvasónk, aki nőként nőt szeret, megírta, mit érez most.
Magyar vagyok. Magyarországon születtem. Szeretem az országot, a nyelvet, a kultúrát. Őrzöm a hagyományokat, lovagolok, pálinkát iszom, ha koccintani kell, és a kedvenc helyem a Balaton. Sosem akartam elhagyni az országot. A gimnáziumban vagy az egyetemen sem éltem a külföldi tanulási lehetőségekkel, mert borzasztóan ijesztő volt a néhány hónapnyi távollét lehetősége is. Mindig azt képzeltem, hogy itt alapítok családot és itt öregszem meg.
Most sem szeretnék elmenni, mégis naponta elgondolkodom rajta. Hogy miért? Meleg vagyok. Nőként egy nőt szeretek. A jelenlegi törvények és rendelkezések mellett az álom, miszerint Magyarországon alapítok családot, összeomlani látszik. Magyarország vagy békés családalapítás? – Számunkra ma már úgy tűnik, nem fér meg egymás mellett a két gondolat.
Gyermekekkel foglalkozom, gyermekekért dolgozom, ahogy a párom is. Minden áldott nap. És ha megengedtek egy kis nagyképűséget, jók vagyunk a szakmánkban.
Szeretnénk közös gyereket is, akinek mesélhetünk, akinek rendelhetünk mindenféle fölösleges cuccot a netről, akit lovagolni vihetünk, aki miatt nem alszunk. Szerintem jó szülők lennénk, és nagy mázlista lenne a gyerkőc, mert csodás családunk van.
Jó fej nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, barátok vennék körül, akik számára nem kérdés, hogy ő a mi gyermekünk és egy család vagyunk. Mikor erre gondolok, hálás vagyok.
Aztán felnyitom a laptopom, és az idilli kép tovaszáll. Helyette mesekönyvek ledarált fecnijeit látom. Gyűlölködés folyik a kommentekből, és megtudhatom, hogy a problémám, miszerint Magyarországon szinte teljesen ellehetetlenített a gyermekvállalásunk, nincs a magyarok első 100 problémája között.
Ezen a mondaton fennakadok. Ha ez így lenne, akkor nem lenne semmi problémám. Én ugyanis nem szeretnék kitüntetést vagy különleges bánásmódot. Csak azt szeretném, ha tényleg nem lennénk az első 100 probléma között, mert annyira természetesként tekintenének a családomra, hogy fel sem tűnünk senkinek. Én csak szeretnék egy jó magyar lagzit a szerelmemmel, házaspárként hitelt felvenni egy magyar bankból, és magyar óvodába járatni a gyermekünket. De sajnos ez egy egyoldalú szerelem. Magyarország, legalábbis a vezetése, nem így érez.
Ezt ki is fejezik például az új örökbefogadási törvénnyel, amely szerint egy gyermek örökbe adásánál elsősorban a megyében élő házaspárokat, majd az országban élő házaspárokat részesítik előnyben, és csak ezután következhetnek az egyedülálló szülők – miniszteri engedéllyel. Mi utóbbi kategóriába esnénk, ugyanis nem házasodhatunk és nem nevelhetünk jogilag közösen gyermeket. Mivel fiatal, egészséges nők vagyunk, szóba jöhetne még a mesterséges megtermékenyítés is, de ezt is szigorú rendelkezések szabályozzák.
Csak házasságban élők vagy különnemű, élettársi kapcsolatban élők vehetnek részt együtt reprodukciós eljárásban, egyedülállók pedig csak akkor, ha koruk és/vagy egészségi állapotuk kizárja, hogy a jövőben természetes úton teherbe essenek.
Ezt olvasva elfelejthetjük, hogy boldogan besétálunk egy klinikára, és megtesszük az első lépést a családalapítás felé. Persze, léteznek kiskapuk, mi is hallottunk már róla. Kezdhetnénk a közös életünket hazugságokkal és titkolózással, hogy aztán jól a fejünkhöz vághassák, hogy az LMBTQ-társadalom megkerüli a rendszert. Köszönöm szépen, ebben nem vennék részt. Komoly elképzeléseim vannak arról, hogy milyen értékrend szerint nevelnénk a gyermekünket, és nem szeretném már az első előtti pillanatban felrúgni ezeket.
Továbbgörgetek, hogy láthassak pár pofátlan, „Nálam a hatalom, bármit megtehetek, szóval megszívtátok!” posztot a családokért felelős minisztertől, majd elolvasok 1-2 cikket bort ivó, de vizet prédikáló politikusaink botrányairól. Dühös leszek, kiábrándult, és szekunder szégyent érezve becsukom az oldalt.
Másikat nyitok, és külföldi munka- és gyermekvállalási lehetőségek után olvasgatok. Ijesztő ugyan, de nem tűnik lehetetlennek. Oké, ha így, hát így, akkor megyünk. Majd felhív a tesóm, az anyukám, vagy egy barátom, és összeszorul a szívem. Maradni akarok, mindezek ellenére maradni. Mit van mit tenni, hát beleállunk és bízunk a változásban. Ismét új ablakot nyitok, megrendelem a Meseország mindenkié című könyvet és egy Család az család maszkot, és hálás vagyok a termékek mögött álló szervezeteknek, hogy a problémám náluk az első helyen van.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
Fotó: Freepik.
