Melyik az a szó, amelyet leggyakrabban emlegetünk a szülőség kapcsán? A szeretet. Nyilvánvalóan. Na meg a türelem. És a bűntudat. Ha a gyerekünk elesik, leesik, ha megsérül, ha fáj neki, az első, ami eszünkbe jut: a mi hibánk. Mi nem figyeltünk, mi nem vigyáztunk rá eléggé. Ha anorexiás gyereket nevelsz, akkor a bűntudat olyan mélységes bugyraiba nyersz bebocsátást, amelynél mélyebbre még egy futballcsapatnyi gyerek sem tudna lerugdalni.
– Akkor a végső diagnózis?
– Anorexia nervosa.
– Nem lehet.
– Sajnálom.
…
– De meg fog gyógyulni. Jó esélye van rá.
– Persze, persze.
– És tudja ugye, hogy nem a maga hibája? Nem magától lett beteg. Eszébe nem jut önmagát hibáztatnia, ugye?
A rendelő hófehér falai között az utolsó két mondat már csak foszlányokban ér el hozzám. Az orvos hangja ködbe veszik. Hallja? Meg fog gyógyulni! És nem, nem a maga hibája.
Ó, igen, persze. Meg fog gyógyulni. És nem, nem az én hibám…
Hát ki másé lenne, ha nem az enyém? Mert biztosan magától jutott idáig! Egyik nap gondolt egyet, hogy holnaptól kínozni fogja magát, direkt éhezteti magát és így is tett. Magától. Még véletlenül sincs semmi közöm hozzá, mi? Ezt aztán magyarázhatja nekem akárki!
De mit rontottam el? Talán túl szigorú voltam? Vagy épp ellenkezőleg, talán túlságosan engedékeny? Vagy talán túl sok terhet raktam rá az elvárásaimmal? De szinte már alig vannak elvárásaim!
Nem érdekelnek az iskolai osztályzatai, nem várom el, hogy nekem és értem teljesítsen, soha nem kértem, hogy legyen kitűnő, ha nem akart járni különórára, nem járt, ha akart és ki tudta a család fizetni, akkor járhatott.
Vagy épp ez volt a baj, hogy nem voltak elvárásaim, hogy ráhagytam a dolgokat, jobban utána kellett volna nyúlnom? De hát már tizennégy éves elmúlt! Túl nagy volt az önállósága, a kezébe adott szabadság?
Mit kellett volna másképp tennem?
Talán, ha múlt télen nem jegyzem meg, hogy inkább a másik nadrágját vegye fel, mert ennek láthatóan kicsit szoros a dereka, akkor még ma is az a vidám kislány, aki pár hónapja volt.
Hülyeség! Vagy nem?
Fekszem az ágyon. Éjfél van. A plafont bámulom. A kérdések letaglózzák az idegrendszeremet. Most akkor tényleg miattam? Hogy lehetek ennyire rossz szülő? Bezzeg mások! Bezzeg másoknak megy! Én meg képes lettem volna megölni a lányomat! Ostoba vagyok! Hibát hibára halmozok szülőként, a lányom meg szenved tőle.
Elemészt a bűntudat. Miattam lett csontsovány. Miattam látszanak ki a bordái, miattam véraláfutásos mindenhol a karja, a lába, mert ha csak egy kicsit is beüti valahova őket, azonnal csontot ér az ütés, nincs hús, nincs izomzat, ami felfogja.
Miattam történt. Rossz szülő vagyok.
Igen, ez az anorexia nervosa. Az anorexia nervosa nemcsak a beteg démona. Hanem a szülőé is. Az én démonom is. A bűntudat álcájában.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
