Olyan szenvedélyesen olvas, amilyen impulzív személyiség Herczeg Adrienn színésznő. Több mint egy tucat címet felsorolt, mert sok izgalmas életre szóló könyvélménye van, de szűkítettem kissé ezt a listát, amikor választásokról, döntési helyzetekről, fordulópontokról kérdeztem. A podcastból kiderül, miként juttatja eszébe a végtelen életszeretetet Spíró György Fogsága, milyen nehéz időszakra emlékezteti őt az Apák könyve, Vámos Miklós regénye, és miért hasonlít szerintem Adrienn nagy kedvencének, Fredrik Backmannak az egyik regényhősére? Előbb azonban következzen néhány „női váltós” kérdés!
– Szerencsés-e, ha az embernek nincs B terve? Egészen kicsi korodtól színész akartál lenni, és később sem tudtál mást elképzelni. Volt, amikor ez problémát okozott neked?
– Épp most okoz. A március óta tartó időszakban.
Nem értek semmi máshoz, de az a bizonyos B terv még mindig nincs az agyamban. Szerintem nem szerencsés ez, hiszen eddig is találkoztam már olyan helyzettel, amikor jól jött volna a „két lábon állás”.
Bár ha jobban belegondolok, a tanítás mégis egy másik „láb”. Csak talán azért nem B tervként gondolok rá, mert ez nem tudatos döntés eredménye volt. Ráadásul ez a kettő – a színház és a tanítás – olyan szorosan összefügg bennem, hogy egyik sem lenne a másik nélkül. Nagyon jó érzés, ha a diákjaim pontosan azt látják a színpadon tőlem, mint amit egy-egy órán rajtuk is számon kérek.
– Mi az, ami megtart a pályádon, amikor esetleg nem olyanok a lehetőségek, amilyenekre vágynál? Ha tudod, hogy esetleg másból jobban meg lehetne élni…
– Sokszor érzem ezt, hiszen lassan már mindenből jobban meg lehet élni, mint a színházcsinálásból. Mégis, amikor leülök ezen gondolkodni, akkor rájövök, miért akartam színész lenni. És amikor ennyi év után is ugyanazok a mondatok jutnak eszembe, mint például az, hogy számomra kielégítő, ha egy előadás után néhány ember más, új gondolatokkal és érzésekkel megy haza, amelyektől több lett, akkor azzal én „megvagyok”. Persze jól emlékszem, amikor anyukámnak friss főiskolásként nagy hévvel ecsetelem, hogy értse meg, ezt akkor is csinálnám, ha nem fizetnének érte. Azért ezen ma már sokszor mosolygok magamban.
– A Pécsi Művészeti Gimnáziumban tanítasz színészmesterséget. Ez a feladat áthidaló megoldásnak számít? Mit ad neked az, ha rendezhetsz vagy a diákokkal foglalkozhatsz?
– Nem áthidalásnak érzem, hanem ugyanolyan plusz töltenek, mint bármilyen más impulzust az életben, ami továbblendít mindazon, amit a színészi pályán mélypontként élek meg. Ha esetleg kevesebbet játszom, vagy nem olyan darabot próbálok, amiben az energiáimat kibontakoztathatom, akkor felemelő és pezsdítő tud lenni egy jó színészmesterség óra. Ugyanolyan visszaigazolás nekem, mint egy jó előadás.
– Elmondtad nekem, hogy az Istenítélet – A salemi boszorkányok (Arthur Miller) eléggé speciális darab az életedben. Kétszer is eljátszottad, Pécsett és Budapesten is, és mindkétszer Mohácsi János rendezésében. Viszont volt egy komoly különbség… Milyen nőalak az, akit játszottál, és miért tudott ez a szerep másként szólni a Vígszínház színpadán, amikor már anya voltál?
– A darabban egy megcsalt, többgyerekes családanya voltam, akiről a férje szeretője azt állítja, hogy boszorkány. Ez a nő, Elizabeth Proctor a bírósági tárgyaláson sem tudja kimondani a férje bűnösségét, hogy védje magát. A végén pedig, amikor a férjét a vesztőhelyre viszik, van egy furcsa, nem mindennapi „szerelmi vallomás”, amelyben mindenért magát hibáztatja. Most is, hogy így átgondolom, nagyon jól látom a különbséget, például szerintem 11 évvel ezelőtt ezt nem tudtam volna megfogalmazni ilyen összeszedetten. Akkor csak az érzékenységem volt meg, hiszen csak elképzelni tudtam például azt a tényt, hogy gyerekem van. Egy családban, gyerekkel nem minden fekete vagy fehér, és a második előadásban már azt is tudtam, mennyivel sokrétűbben lehet ábrázolni két ember kapcsolatát. Mennyivel bonyolultabb, mint azt korábban gondoltam. Érzékenység ez is, csak sok tapasztalattal kiegészülve.
– Hogyan változnak a preferenciák, amikor a színésznőből családanya lesz? Életed régi nagy szerelmének, vagyis a színháznak ilyenkor vetélytársa akad – mármint a gyermeked?
– Amikor szültem, a Vígszínház tagja voltam, de Pécsett éltem. Nyilván ez is segített, hogy tudjam képviselni a gyerekem és a családom érdekeit. A színházban el tudtam mondani, hogy mit szeretnék és mit nem. Volt, amikor figyelembe vették, de volt olyan is, hogy nem. Mégis azt gondolom, hogy többek között a gyerekem születése is benne volt abban, hogy azt éreztem, már nem normális helyzet az, hogy én Pesten vagyok, ő meg itthon az apukájával. Persze szabadúszóként is előfordul gyakran, hogy Pesten próbálok, de határozottan tudom azt mondani: bocs, de én hétvégén nem próbálok, mert hazamegyek.
Szerintem nincs vetélytársi viszony a színház és a gyerekem között. Legalábbis eddig még egyik sem panaszkodott. Békében vannak egymással.
– Mennyiben speciális a színészi pálya? A szabadúszás – ami tulajdonképpen a vállalkozói lét –, a „dolgozó nő” és a „családanya” szerep összehangolása, a munkahelyváltás, az önfejlesztés/tanulás/nyelvtudás kérdése vajon mást jelent-e neked, mint az egyéb szakmákban helytállni próbáló nőnek? Egyébként van olyan terület a felsoroltak között, amelyik neked is nehézséget okoz?
– Az itt felsoroltak nagy része nehézséget okoz. Dolgozom, de egy elég speciális időbeosztásban, akár hétvégén és ünnepnapokon is. Van, hogy 15 estét nem vagyok otthon, amikor a gyerekem lefekszik aludni, de azt gondolom, hogy a másik oldalon ott van a 2 hónap nyári szünet, ami viszont sokaknak nem adatik meg. A munkahelyváltást nem élem meg nehézségként, hiszen, ha valahol azt érzem, hogy nem elég jó, akkor menni kell. Persze nem átgondolatlanul, de mégis kiállva magamért és a megérzéseimért. Eddig mindig jól döntöttem, úgy tűnik. Az utolsó kombóval már több bajom van. Szeretnék tanulni és továbbképezni magam, sőt a nyelvvizsga is elérhetetlen messzeségben van. Erre nincs egyéb mentségem, mint a sokszor hallott és jól bevált mondat: Nincs időm rá! Én is ezzel szoktam nyugtatni magam. Persze tudom, hogy egyszer majd erre is lesz időm! Kell, hogy legyen! Nyelvvizsgát akarok és kész!
A podcastot itt hallgathatod meg:
Nyitókép: Franczia Yvonne.
