Elég egy nyilvános megszégyenülés testnevelésórán, és lehet, hogy már egy életre megalapozzuk a sporthoz, a testképünkhöz vagy az önbecsülésünkhöz való viszonyunkat. Hogyan lehet kilépni az ördögi körből? Hogyan kezdődik a változás? Simonfi Ágnes pilates edző szerint sok munkával, kőkemény szembenézéssel és az olyan fontos kérdések feltételével, mint az, hogy „kik is vagyunk valójában”?
Gyermekként még nincsenek bennünk olyan programok, amik meghatároznának minket. Ám ahogy telik az idő, sajnos nem csak pozitív emlékekkel gyarapodunk. Amit kiskorunkban megélünk, néha észrevétlen mentjük át a felnőtt életünkbe is. Ezek a hozott mechanizmusok pedig a felszín alatt dolgozni kezdenek.
Egy szó is belénk éghet
Az iskolába bekerülve találkozunk először az elvárásokkal és a ránk nehezedő nyomással. A megfelelési kényszerrel. Nem csoda, hogy sokan őriznek rossz emlékeket például a tornaórákról, amik később is rányomják a bélyegüket a sporttal való viszonyukra.
Nem sikerült megmászni a kötelet, végigmenni a gerendán vagy kézen állni? Akkor könnyen kaptuk meg az ítéletet, hogy „ügyetlenek” vagyunk. Ezeket a kijelentéseket viszont sokan billogként hordják magunkon később is, és elkönyvelik őket általános igazságként. Pedig nem azok.
– Az a gond, hogy ezek a visszajelzések beleégnek a tudatalattinkba. Főleg azok, amik erős érzelmi értékkel bírnak. Kialakul a szégyenérzet, a sikertelenség élménye. Ez az egész negatív csomag pedig előbb-utóbb önbeteljesítő erővel nehezedik ránk, amit átmentünk más területekre is. Ezért nagyon fontos, hogy résen legyünk, és időnként álljunk meg elgondolkodni azon, hogy hol tartunk éppen és hová szeretnénk eljutni? – mondja Ági.
Fájdalmas ébredések vezetnek a változáshoz
Ági szerint, ha elég önismerettel rendelkezünk, akkor idővel ráébredünk, hogy ezek a bélyegek nem feltétlen tartoznak hozzánk, csak megszokásból vannak velünk.
Néha olyan sokáig vagyunk bódult állapotban, hogy csak a traumák elég erősek ahhoz, hogy felkeltsenek minket. Ilyen lehet egy szeretett személy, vagy egy állás elvesztése, esetleg párkapcsolati krízis. Amikor újra kell tervezni az életünket.
– Én jelenleg úton vagyok. Három évvel ezelőtt nagyon fiatalon veszítettem el az édesanyámat. Nekem ez volt az ébresztőm. Addig a napig a maximalizmus, a „nem vagyok elég jó” érzés, és a folyamatos bizonyítási vágy áthatotta a mindennapjaimat. Majd rájöttem, hogy ha az élet annyi, hogy ma még itt, holnap már ott, akkor nem érdekel! Elengedem a tökéletesség hajszolását, mert ugyan, kinek akarnék megfelelni? – folytatja.
Ezért lett Ági pilates oktató
Végzettsége szerint, Ági közgazdász, ám 30 évesen tudatosult benne, hogy egyáltalán nem szereti azt, amit csinál, ezért egy éles kanyart vett, és pilates oktatással kezdett foglalkozni. A változás első lépéseként viszont fel kellett ismernie a saját képességeit és lehetőségeit.
– Rájöttem: már eleget szolgáltam az életemben. Hiszen voltam feleség, anya, munkaerő és még annyi minden más… Szerettem volna megengedni magamnak azt a luxust, hogy a sok szerep után magammal is foglalkozzak. Ami egyáltalán nem bűn. Sőt!
– Akarattal, mindenki képes arra, hogy új irányba navigálja az életét, ha úgy érzi, nem jó helyen van. Nem kell beleragadni egy rossz párkapcsolatba, vagy olyan munkát végezni, ami megnyomorítja a lelkünket! Hiszen minden a kezünkben van a változtatáshoz. A három gyermekemet is arra nevelem: ismerjék meg magukat és tudatosan éljék az életüket – teszi hozzá.
A menopauza okozta változás lehetőség is lehet
A menopauza sok nőben kelt rémületet, pedig Ági szerint ennek semmi alapja nincs, hiszen minden csak hozzáállás kérdése… például akkor, ha egy lehetőségként éljük meg a helyzetet, melyben esélyünk van számot vetni arról, hol tartunk az életben, és visszatalálni önmagunkhoz.
– Rajtunk múlik minden. Ha foglalkozunk magunkkal, akkor a testünk és a lelkünk is könnyebben vészeli át a változókort, amivel személy szerint semmi problémám nincs. Rengeteg kérdést tettem fel magamnak ebben az időszakban. Olyanokat, mint „Mit gondolok magamról nőként?”, „Milyen a viszonyom magammal?”, „Hogyan gondolkodom a testemről?” „Szeretem-e”? és így tovább… – mondja Ági.
– Az az igazság, hogy évekig nem voltam túl jóban magammal, és azt is gondoltam, hogy fiús-lány vagyok. Majd a gondolatsor végére rájöttem, hogy a szüleim mindig rövidre vágatták a hajam, és sokszor járattak fiús öltözékekben, ezért valójában ez is csak egy minta volt, ami nem hozzám tartozott. Szerettem volna jobban megélni a nőiességem, amivel ma már nincs is problémám – folytatja.
Szembenézés nélkül nincs gyógyulás
Kíváncsi voltam, Ági tapasztalatai szerint, hogyan találhatunk vissza végül ahhoz az emberhez, akik a sok réteg alatt valójában vagyunk.
– Először is: ne hasonlítgassuk magunkat másokhoz! Nem tudjuk soha, hogy ki, mivel küzd az életben. Lehet, ha a színfalak mögé látnánk, sírva rohannánk vissza a saját problémáinkhoz.
– Mindenkinek van olyan a bugyrában, amivel fájdalmas szembenéznie. Pedig a fejlődés csak akkor működik, ha szemtől szembe állunk a problémáinkkal, megbocsájtjuk őket magunknak, és elengedjük őket. Ekkor kezdetét veszi a gyógyulás, és elindul a változás. Bízzunk önmagunkban, a saját értékeinkben és becsüljük meg őket!
Fotók: Simonfi Ági.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
