Carl Gustav Jung, a híres svájci pszichológus, pszichiáter, aki továbblépett Freud tanításain és kidolgozta saját elméletét az analitikus pszichológiában, ugyan 60 éve nincs itt közöttünk a Földön, de tudjátok szerintem mit csinál most? Kényelmesen üldögél egy felhőn és amikor időnként lenéz erre a távoli bolygóra, a hasát fogja a nevetéstől. Még a könnye is kicsordul.
Mi mást is tehetne az, aki rájött a titok nyitjára, arra, hogy hogyan és legfőképp miért leszünk szerelmesek. Nem kicsit. Nagyon.
Jung szerint mindez pokoli egyszerű: mindannyiunkban él egy kép az ellenétes nemről. A nőkben van egy Animus, a férfiakban pedig egy Anima. És pontosan ez az, amit keresünk a másikban! Ami pedig az egészet alaposan megbonyolítja az az, hogy mindez persze tudat alatt zajlik.
Jung és a szerelem kifestőkönyve
Hiszen milyen egyszerű is lenne, ha tudatosan működne, nem? Mindenki józan belátása szerint választhatna, ízlése és igényei alapján. Valószínűsítem, hogy szinte mindenki kedves, szép és jó társat, férjet, feleséget, barátot, barátnőt, szeretőt rendelne magának Jung kézikönyvéből.
Egy kedves pszichológus ismerősöm szerint mindezt úgy kell elképzelni, mintha születésekor mindenki kapna egy kifestőfüzetet egy tökéletes Animáról, illetve Animusról. Aztán itt kezdődnek a bajok, ugyanis mindenki úgy színezi ki a maga női vagy férfi részét, ahogy akarja és legfőképp, ahogy tudja, ahogy képes rá.
Szívünk szerint egy kényelmes kanapéra félig leheveredve, egyik kezünkben egy isteni gőzölgő eszpresszó esetleg macchiato, a másikban Jung kifestője, amelyet lapozgatnánk oda, lapozgatnánk vissza, és csak válogatnánk a gyönyörűen és harmonikusan kiszínezett Animák és Animusok között. Majd ráböknénk a legjobb, legkedvesebb, legnormálisabb változatra, és csak úgy, egyszerűen megrendelnénk, Herr Jung pedig hiánytalanul leszállítaná. Nekünk mindössze annyi lenne a dolgunk, hogy kicsomagoljuk, örüljünk neki, és boldogan éljünk, míg meg nem halunk.
De ha ez ilyen egyszerű, akkor mégis miért olyan bonyolult?
Mintha mindig is ismertük volna egymást
Részben azért, mert még ha azt is hisszük, hogy magunk színezzük a kifestőkönyvünkben a másik felünket, ez sajnos nincs így. A felmenőink tapasztalatai már alakítottak rajta, satíroztak kicsit egy-egy traumánál, arannyal húzták át a kontúrt egy-egy örömteli, nagy eseménynél és jó sötéttel színeztek, amikor csalódás érte őket, sőt ilyenkor esetleg még jól bele is vésték a ceruza hegyét a papírba. Ezt csinálták generációkon át, így mire megörököltük a saját kifestőfüzet példányunkat, lehet, hogy már alig maradt hely arra, hogy magunk is színezzünk rajta egy kicsit.
Állítólag, ha valaki felismeri a saját lelkében élő Animusát/Animáját a másikban, úgy érzi, mintha régről ismerné azt a férfit vagy nőt, és szerelmes lesz belé. Nagyon.
Ilyenkor – tévesen – megint csak azt gondolhatjuk, hogy a nehezén már túl vagyunk, hiszen az érzelmet nem lehet akarni, azt csak érezni lehet, akár tetszik, akár nem. Hiába akarunk szerelmesek lenni egy emberbe azért, mert rendes vagy jószívű vagy éppen jó apa/anya, attól még nem leszünk azok.
Szóval akkor, ha végre megtaláltuk az Animánkat/Animusunkat, és azonnal halálosan bele is szerettünk, akkor végre sínen vagyunk? Onnantól minden jó lesz?
Herr Jung ennél a kérdésnél – tisztán látom magam előtt – megigazítja szemüvegét, sóhajt egyet, és lemondóan megrázza a fejét.
A szerelem pont úgy talál ránk, ahogy elődeinktől tanultuk?
Hiába remélné az ember, hogy egy ilyen elsöprő érzelemnél a dolgok jól alakulnak majd, nem történik feltétlenül így. Ugyanis ilyenkor aktivizálódnak bennünk igazán a felmenőink tapasztalatai és csúnyán játszani kezdenek velünk. De nem is kell ilyen messzire mennünk: csak a szűk családunkban magunkba szívott tapasztalataink is észrevétlenül vésődtek be a lelkünkbe, és kezdik meg áldásos tevékenységüket vagy éppen aknamunkájukat.
Hogy viselkedtek egymással a szüleink? Tisztelték, szerették egymást? Jelen voltak a családi életben – méghozzá örömmel -, netán inkább más elfoglaltságot találtak maguknak szerető vagy munkamánia képében?
A gyerekek azt is érzik és beépítik magukba, amit még mi magunk sem vagyunk képesek kimondani, mert nem is vagyunk esetleg tudatában annak, hogy mit művelünk. És így kárhoztatjuk a nekünk legfontosabbakat, a gyerekeinket – akik boldogságáért a legtöbb szülő igazán sok mindent megadna – boldogtalanságra.
Vajon leesik-e a húszfilléres a lányunk/fiunk válóperén, hogy a gyerekünk ugyanúgy viselkedett a kapcsolatában, ahogy, mi a szülei, példaképei viselkedtünk? Például, ha az édesapa szeretőt tartott, de az édesanya ezt mindössze lehajtott fejjel tudomásul vette, akkor nem kell nagyon csodálkozni, ha a szeretett lánygyerekünk egészen „véletlenül” olyan férfit választ magának, aki majd agyba-főbe csalja. Akinek az életét alkoholista szülő keserítette meg, gyakran köt ki alkoholista pár mellett, pedig ez az, amitől már épp eleget szenvedett. Agresszív szülő gyereke sokszor választ olyan párt, aki előbb-utóbb agresszív lesz. Pedig biztosak lehetünk abban, hogy az ilyen ember semmit sem akar kevésbé, mint újból átélni egy olyan fájdalmas és kilátástalan helyzetet, mint amiből egyszer már sikerült kikerülnie.
Lehet, hogy nem is vagyunk ezzel teljesen tisztában, de tulajdonképpen az az otthonos, a biztonságos számunkra, amit otthon kaptunk és megtapasztaltunk – még akkor is, ha az nagyon rossz volt.
És ha szembejön velünk a mi jól-rosszul kifestett Animánk/Animusunk, akkor megint olyan, mintha otthon lennénk… És az ördögi kör bezárul.
Ha egyszer találkozunk, biztos lesz egy-két kérdesem Junghoz
Egy kedves barátnőm már évek óta tervez kiugrani a házasságából, a férje ugyanis mindent megtesz, hogy elvegye az önbizalmát, lenézi, lesajnálja, nívós munkára alkalmatlannak találja és mindennek hangot is ad a gyerekek előtt.
Egy régi ismerősömet teljesen hidegen hagyta, hogy otthon tárt karokkal várta a férje, ő számtalan szeretőt tartott, mert ahhoz volt kedve.
Ismerek olyan lányt, akivel a lakodalmon maga az ifjú férj kezdett ki, amikor az ifjú feleség elfordult, mert, ugye, mikor máskor?
Az egyik kedvenc történetemet még mindenképpen megemlíteném: a barátnőm már több, mint fél éve nem látta a szerelmét, aztán amikor végre sor kerülhetett volna a találkozóra éppen zuhogott, így az úriember csak annyit üzent az esőben órák óta rá váró barátnőmnek, hogy „Nagyon esik. Ez elmosta a találkozónkat”. Szintén ez az Animus volt, aki a következő adandó alkalommal azért nem találkozott a barátnőmmel, mert „Nem tudott lakást szerezni. Egyébként, nincs dolga, ráér, de minek találkozzanak, ha nincs lakás?” Annyit mondhatok, hogy ez volt az utolsó, érdemi üzenetváltásuk. Barátnőm váltig állította, hogy amikor Jung brossúráját lapozgatta, határozottan úgy emlékszik, hogy az „úriember” kategóriánál ütötte fel, nem pedig a „bunkónál”, de most már bizonytalan. Lehet, hogy véletlenül túllapozott?
Ha majd egyszer odajutok, odaülök Herr Jung mellé a felhőre. Eldöntöttem, hogy mindenképpen megkérdezem tőle, hogy miért csináljuk ezt egymással, és miért csináljuk ezt saját magunkkal? És ha esetleg valakinek ebből elege lesz, és változtatni szeretne, árulja már el, mi a titok? Hogyan kell csinálni? Hogyan lehet megszakítani azt az ördögi kört, amelyet a felmenőink olyan nagy gonddal alakítgattak, hogy mi majd’ belepusztulunk? Hogyan lehetne azt az eredetileg olyan szép Animát vagy Animust olyanra színezni, amilyenre akarjuk, nem olyanra, amilyenre rákényszerülünk a maradék, letört hegyű ceruzákkal.
Ekkor Herr Jung megköszörüli majd a torkát, várakozóan és kíváncsian rám néz, rám is kacsint és azt mondja: „Á, maga az! Már vártam! Na, akkor beszélgessünk egy kicsit”
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
