Jó dolog a kert, de fájhat, amikor később megkapjuk a számlát az ellocsolt vízről. Raffer Gabi úgy döntött, ebből neki egyszer is elég volt, ezért megemberelte magát és esővíztározó ásásába kezdett. Szerintetek meddig tartott az első lendület?
Vidéki „gyerek” lévén tisztában vagyok vele, hogy a mezőgazdasági sikerek vagy sikertelenségek nagyban függenek az időjárási tényezőktől. Persze fontos a talajminőség, a földterület fekvése, a napos és árnyékos területek aránya és nem elhanyagolható, a vetőmag minősége sem.
A mi karantén kertünk szerencsés csillagzat alatt született, már ha az időjárási körülményeket veszem figyelembe. Akkor sütött a nap, amikor kellett és akkor esett az eső, amikor a leginkább szükség volt rá. Ettől függetlenül akadtak szárazabb napok is, amikor be kellett segíteni egy kis locsolással, és az emiatt keletkező többletköltséget az elszámoláskor azért megéreztem. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy eljött az ideje, hogy elkészüljön az esővíztározónk.
Sima ügy a kerti víztározó! Vagy mégsem?
Ősszel nagy lendülettel vetettem bele magam a víztározó kialakításába. Ez a lendület egészen az első kapavágásig – azaz ásónyomig – tartott. Ekkor ugyanis megállt minden tudományom: a föld olyan volt akár a beton, hiszen közel tíz éve pihentek benne az építkezésből megmaradt kövek. Reménytelennek tűnő vállalkozásomra gondoltam, alszom még párat, és milyen jól tettem!
Azokon az átaludt éjszakákon ugyanis az őszi eső feláztatta annyira a földet, hogy a felső rétegét viszonylag nagyobb erőfeszítés nélkül kiáshattam. Eztán minél mélyebbre értem, annál puhább lett a talaj, ami megadta a kedvet a folytatáshoz. Napokon keresztül ástam szépen, komótosan, mígnem meglett a kívánt méret. Újabb lendületemnek egy vállfájás vetett véget. A hetekig, hónapokig tartó iszonytató fájdalom mostanra csillapodott annyira, hogy erőre kaptam és tovább építettem a megkezdett víztározót.
Öntözés előtt csobbanj!
„Forró nyári napok és hirtelen, nagymennyiségű vízzel lezúduló zivatarok várhatóak”– kürtölték a híradások. Az idei évben ugyan kicsit várattak magukra a forró napok, de már tudatosabban készültem rájuk. Nem szaladtam a fűnyíróval hetente a kertben, helyette hagytam magasra nőni a füvet, így a hajnali párának volt min lecsapódnia, nedvesen tartva a földet.
A magasra nőtt füvet persze végül levágtam és hagytam száradni, majd összeszedtem és betakartam vele a palánták alját, hogy kevésbé szárítsa ki a közelgő hőség a földjüket. Ez a művelet mostanra már amolyan rituálé lett, akárcsak az időközben elkészült esővíz tározóan való megmártózás öntözés előtt.
A kiásott mederbe geo textilt fektettem, majd medence fóliát gyötörtünk bele. Szó szerint gyötörtünk, mert egy harminc kilós ponyvát két nőnemű ember csak gyötrelmek árán tud megmozgatni is. A tófóliát az építkezésből megmaradt kövekkel rögzítettünk, majd bontott téglából készítettünk szegélyt az építményünknek.
Algásodás megelőzése, levegőztetés és szúnyogok elleni védelem – már csak néhány feladat és láblógatva ülhetünk a „tóparton”.
Fotók: A szerző felvételei.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
